Rólunk mondták

IBM - Népfürdő utcai épület (2017.10.25.)

Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Kar (2017.05.04.)

Nagyon köszönöm, hogy részese lehettem az érzékenyítő programnak. Nem tartottam magam sohasem érzéketlennek a másság iránt, de hozzátok képest csak egy porszem vagyok. Azt hiszem egy életre szóló "kalandban" volt részem, ami még inkább megerősített abban, hogy jó úton haladok. Köszönöm nektek, ezt a nagyszerű "órát". Csak remélni tudom, hogy a hallgatók is átérezték a "tananyag" fontosságát.. Köszönöm mégegyszer, és további sok sikert kívánok, sok erőt és kitartást.

BGSzC Szily Kálmán Műszaki Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma (2017.03.09.)

Tomi: Nagyon jól éreztem magam. Érdekesnek találatam így is képesek élni. Különösen tetszett Karcsi tánca.
Robi: Nagyon jó élmény volt. Jó volt kipróbálni milyen az Ő életük. És Karcsi jól táncolt.
Máté: Örültem hogy megismerhettem ilyen embereket, és hogy megtanultam milyen érzés fogyatékossággal rendelkezni.
Kende: Nagyon jó Emberekkel találkoztunk. Karcsi nagyon jól nyomta. Rafi nagyon kedves volt, és tanultam pár jelet.
Pásztor Máté Ábel: Nekem Karcsi Ektivitije tetszett a legjobban, szórakoztató és nagy élmény volt ugyan ilyen érdekes volt. Jó volt vakon járni és tolókocsiban ülni is.
Tamás: Jó érzés volt átélni más szemszögéből nézni a világot és kipróbálni a Siketek Nagyot hallok és Vakok és egyéb problémákkal született embernek kommunikálás, mozgás technikájukat.
Dávid: Nagyon élveztem mert a vezetők kedvesek jó humorúak voltak. Feltehettünk kérdéseket amire egy utcán szembejövő embertől megse kérdeztünk volna.
Roland: A tegnapi nap vegyes érzelmeket keltett mert jó volt ennyi mindent megtudni, de nekem kicsit kellemetlen volt. De sok mindent megtudtam hogy lehet segíteni nekik.
Márk: Egy nagy élmény volt kipróbálni az életüket. Megtanulhattuk a kézjeleket, kerekes székezni és a vakjárás. Ja és a Karcsi jól táncolt.
Maga az egész tetszett csak ilyen emberek közt nem éreztem jól magam.
Nagyon jól éreztem magam.
Pásztor Roland: Nagyon jól éreztem magam. Örülök hogy megismerhettem őket és be tekinthettem az Életükbe. Külön öröm volt látni hogy annak ellenére menyi külön problémával küzdenek boldogak életrevalók.
Krisztián: Nagyon Furcsa volt amikor elindultam bekötött szemmel a folyosón utána elindultunk a tolókocsikhoz ott is jól éreztük magunkat de csak azért mert mi fel is tudtunk állni a tolószékből.
Anonymus: Nagyon jól éreztem magamat. Érdekesnek találtam hogy így is is képesek élni. Egy élmény volt megismerkedni velük. Karcsi nagyon vicces és rendes volt. Rafinál pedig sok jelet megtanultam.
Coli: Sötétben sétálni fura volt. Nem éreztem magam biztonságba. A Kerekesszékel való menettel nagyon tetszett. Karcsival játék is nagyon jó volt és vicces volt. Sokat tanultam a siket jelbeszéddel.
Zsombor: Jól éreztem magam nekem a vakos és a siketes tetszett a legjobban tolószékes is tetszett de az nem nagyon...
Ákos: Nagyon jó volt. Először furcsa volt velük találkozni. De jóvolt velük beszélgetni.
Élvezetes volt. Tanulságos humoros.
Nagyon jól éreztem magam érdekes volt megtudni milyen az életük.
Dávid: Nekem a Karcsi tánca tetszett a legjobban. A Siket-néma előadás is nagyon tetszett. Összeségében nagyon jó volt.
Ákos: Jó volt. Nagyon élveztem Jó volt együtt tölteni velük az időt.
Ács Ádám: Nagyon jól éreztem magam Mindegyik állomás jó volt.
Ádám: Jól éreztem magam Nekem a legjobban a Siketes előadás tetszett

Kelenvölgyi Általános Iskola (2017.03.16.)

A tréning átütő erejű. Igényes, sokoldalú, szórakoztató, de egyben nagyon mélyre ható, megrázó, elgondolkodtató. Mindenképpen a javunkra válik. Módszertanilag is nagyon gazdag. Sokat ad nekünk.
Köszönjük a segítségedet, hogy megvalósulhatott.
Üdvözlettel: Gulya Niki (Kelenvölgyi Ált. Isk)

"Fogadd el, fogadj el!" Pedagógusok felkészítése (2017.02.09.)

Megbizonyosodhattam, hogy mennyire nyíltak és befogadásra képesek vagytok. Fáradtan jöttem és nagyon feltöltődtem általatok.
Vártam ezt az alkalmat, nagyon sokat tanultam, köszönöm , hogy türelmesen válaszoltatok a kérdéseinkre.
Mindenkit úgy látok , hogy teljes és boldog életet él, és ez belülről fakad.
Sokféle élményt kaptam tőletek érzelmileg, lelkileg. Fantasztikusak vagytok! Mindannyian elfogadtátok önmagatokat, ehhez kellett a támogató családi háttér is. A következő lépés mi vagyunk az óvodában és ezt kell tovább adnunk ezt az elfogadást a szülők felé, ebben tudunk mi segíteni.
Nagyon nagy töltést kaptam tőletek. Köszönöm.
Nagyon jól éreztem magam, jó érzés volt látni, hogy nincsenek nagy különbségek köztünk.

Alternatív Közgazdasági Gimnázium (2016.12.15.)

Coen Hannah
Burkon kívül:
Ennek a hétnek a témája a fogyatékkal élők és mozgássérültek voltak illetve , hogy megtapasztalhassuk minden napjaikat. Nekem ez a témahét nagyon sokat jelentett. Mindig is érdekelt, hogy egy segítségre szoruló ember hogyan is tölti a hétköznapjait.. Hogy míg esetleg nekem 20 perc elkészülődni reggelenként, neki lehet , hogy segítség nélkül több òra lenne.. Nekem ezt magamon elképzelni lehetetlen, ami egyben rossz is de mégis elgondolkoztat... Elgondolkoztat, hogy ezek az emberek milyen erősek, milyen kitartòak és legfőképpen mennyire türelmesek.. nekem ezekből mind hiányom van és tényleg így jöttem rá , hogy mennyire mélyen is tisztelem ezeket az embereket.
Ezekre a dolgokra mind akkor jöttem rá mikor egész nap az AKG-ban mozogtunk és megtapasztalhattuk mi is, hogy tényleg milyen olyan embernek lenni mint ők. Ez tényleg iszonyatosan sokat jelentett nekem és volt, hogy könnybe lábadt a szemem.. Annyira elérzékenyültem. Tényleg sokkal közelebb érezhettem magamat hozzájuk. És annyira jó érzés volt segíteni nekik. Ebben is rengeteget segített ez a témahét, megtanultam , hogy hogyan és milyen szituációkban tudunk rajtuk segíteni pl. Egy vak embernek vagy esetleg egy kerekesszékben ülő embernek. Tényleg megtanultam ezeket. A mozgássérült emberek tényleg olyanok mint mi.. attól még, hogy segítségre szorulnak ugyan úgy , ők is emberek! Nekik is vannak dolgok amiért izgulnak, nekik is vannak dolgok amiért szomorúak nekik is van családjuk. Én még személy szerint nem nagyon beszélgettem így szemtől szembe ilyen emberekkel mint ahogyan ezen a téma héten. Nálunk a családban nincs ilyen ember de sokat beszélünk ròla és van egy gyerek az előző iskolámbòl aki ha szépen megfogalmazom kicsit "más" volt mint a többiek és mikor kicsik voltunk mindenki szekálta és ha erre bármelyikünk vissza gondol biztos nagyon szégyenli mindenki magát de ez a baj.. már itt elkezdődik a baj. Mikor mind kicsik vagyunk egyszerűen tudat alatt kitaszítjuk azt a személyt aki számunkra nem szimpatikus ami egyszerűen szörnyű és egyetlen ok miatt.. azért mert más mint mi. És ez borzasztó , ahogy felnövünk mindenki megbánja , hogy olyan gonosz volt mikor kicsi volt de az adott gyerekben megmarad valami és lehet , hogy már túl késő lesz ha 10 évvel később kedvesebbek leszünk vele.. És ami még szörnyűbb , hogy sok emberben ez még most is így van , hogy akarva akaratlanul megbámuljok azt az embert aki más mint mi. És nekik ezzel élniük kell! Lehet, hogy nekem egy nap a legnagyobb gondom az, hogy a kávé kiömlött a pòlomra de lehet neki pedig az a legnagyobb gondja, hogy mindenki megbámulja őt.. kiváncsi lennék, hogy mennyien tudnának mondjuk így élni a mi évfolyamunkon. Amit még ehhez hozzá fűznék, hogy mielőtt eljöttem volna az AKG-ba ez a bajokkal küzdő gyerek az előző iskolámban elhívott engem, hogy menjek el vele valahova és rámosolyogtam és mondtam, hogy persze! De ha ezt mondjuk 2 évvel azelőtt kérdezi meg nem mondtam volna neki, hogy igen. 2 év alatt ennyit változott a felfogásom, szerintem ez nagyon érdekes. A téma hét többi része is nagyon tetszett nekem, talàn a film fogott meg még nagyon az nagyon tetszett . Tènyleg nagyon jò téma hét volt remélem lesz még ehhez hasonló!
Mandzsu Bendegúz
Mivel a témahét programjai közül csak Czeizel Barbara előadásán, és az utolsó nap filmvetítésen lehettem ott, azt a feladatot kaptam, hogy mások írásai alapján próbáljak meg véleményt formálni erről a hétről. Egymás mellé másoltam hát a reflexiókat, de meghökkentem, amikor láttam, hogy egy több mint 10 000 szavas vélemény-egyveleg gyűlt össze, amit nem kis feladat összefoglalni, de végül is megérte elolvasni.
A legtöbb reflexió sokban hasonlított egymásra. Szinte mindenki azt írta, változott valamennyire a szemlélete, hozzáállása, és bátrabb lett ezzel a témával kapcsolatban. A témahét előtt szerintem sok emberben volt aggodalom, hogy megviselő lesz ez a fajta ismeretszerzés, és a súlyosan, halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozó intézetben tagadhatatlanul voltak ilyen pillanatok, de a többséget jó érzéssel töltötték el a személyes találkozások és pozitívan maradt meg a témahét élménye. A legnagyobb hatással, szinte mindenkire a csütörtöki nap volt, amikor közelebbről is meg lehetett ismerni egy-egy embert. Erre az eseményre én is kíváncsi lettem volna, sajnálom, hogy nem lehettem ott.
Többen kiemelték, hogy az itt megismert emberek nyíltan beszéltek fogyatékosságukról és semmi nem akadályozta őket a boldogságban, sőt többen boldogabbak is voltak helyzetükkel, mit mi a sajátunkkal. Ehhez én hozzátenném, hogy valószínűleg már ők is egy szűrőn keresztül jutottak el az AKG-ba, olyan emberek jönnek és beszélnek a fogyatékosságukról, akik szívesen beszélnek a fogyatékosságukról és elfogadják magukat ilyennek, én nem vagyok biztos benne, hogy mindenki így van vele.
Többen írták, hogy felismerték, nekünk kell tenni azért, hogy elfogadjuk őket és olyan környezetet kell kialakítani, ami nem tölti el őket szorongással. Hogy fontos észrevenni, nem elkerülni vagy sajnálni a fogyatékosokat, hanem elfogadni és egyenrangúnak tekinteni őket. Ezt én is így gondolom, de azt is elfogadom, hogy nem lehet könnyű dolog ez minden embernek. Az előítéletek könnyen negatív spirálba sodorhatják az embert. Amit nem ismerünk, attól félünk, vagy távolságtartóak vagyunk, de ha távol maradunk tőle, nem fogjuk megismerni. Viszont az is igaz, hogy akárkivel megtörténhet, hogy váratlanul kerekesszékbe kerül, vagy értelmi fogyatékos gyereke születik, és akkor igényelné azt az elfogadó környezetet.
Néhányan az évfolyamról már találkoztak ezzel a témával korábban, volt az osztályukban, vagy van a családjukban hasonló helyzet, de közülük is volt, akire nagyobb hatással lett a témahét, mint előre gondolták. Ezen a ponton én egy kicsit elbizonytalanodtam, mert én is hasonlóan gondolkodtam. De a beszámolók olvasása közben egy érdekes dologra jöttem rá. Azokat a szellemi fogyatékosokat, akiket közelebbről ismerek, nem tekintem szellemi fogyatékosnak. Ugyan olyan emberek, mit bárki más. Kicsit néha furcsák, és kiismerhetetlenek, de természetesek. Viszont emellett nekem is van egy kialakult, távolságtartó előítéletem is, más szellemi fogyatékosokkal szemben, akiket nem ismerek. Ezt végiggondolva, és a többiek véleményét, figyelembe véve valószínű, hogy nekem is tudott volna újat mondani a témahét…
Morris Jenni
Számomra nem ez volt idáig a legérdekesebb témahét, hiszen már ismerős témákat boncolgattunk, de ettől függetlenül akadtak tanulságos előadások is. Azokra gondolok elsősorban, ahol a segítségre szoruló emberekkel beszélgethettünk és az ő helyzetüket az ő szemszögükből ismerhettük meg. A legtöbb esetben láthattuk, hogy az ő életük sem olyan kilátástalan, mint ahogyan azt elképzeltünk.
A tegnapi napon egy iskolán kívüli, külön látogatást tettünk Czeizel Barbara intézményében. Egy 10 fős óvodás csoporttal ismerkedtünk meg ott. Tíznél több gyerekkel nem tudnak foglalkozni, ezért hosszú a várólista. Jól éreztem magam, de közben nagyon sokkoló is volt. Sok sérülttel találkoztunk a héten, de az ilyen mértékben korlátozott képességű gyerekek (vagy felnőttek) eddig a "burkon kívül" témahét számára is teljesen láthatatlanok voltak. Ebbe a csoportba súlyosan halmozottan sérült gyerekek járnak, azok, akiket sehol máshol nem lehet elhelyezni, a Pető intézet számára is túl nagy feladatot jelentenek. Ők akik egyszerre mozgássérültek és értelmi fogyatékosok, de akad köztük olyan, aki ezeken felül még érzékszervi sérült is. Három és hat év közöttiek, de egyikük se tud beszélni vagy tudja kifejezni magát bármilyen módon. A csoport nagy része még az ülő helyzetet se tudja megtartani segédeszköz nélkül. Van köztük olyan, aki szájon át nem tud enni, ezért a hasán keresztül kell táplálni. Akik ide járnak azok, akik abban reménykedhetnek, hogy egyszer eljutnak arra a szintre amikor tetszésüket / nemtetszésüket ki tudják fejezni valami iránt, vagy tudnak választani két innivaló között. Itt erre próbálják őket nevelni.
Tudom, hogy azt tanultam a témahéten, hogy ne sajnáljam őket, hiszen ugyan olyanok mint mi, de azért mégis szívszorító. Egy hat éves gyerek játszani, nevetni szokott és nem némán feküdni mozdulatlanul és magatehetetlenül egy életen át kirekesztve. Ezért azt hiszem, hogy a legjobb helyen vannak. Itt beszélnek hozzájuk, úgy is, hogy nem válaszolnak, itt játszanak velük, úgy is, hogy mozdulni alig tudnak, fejlesztik őket, de mindenek felett próbálják elviselhetővé, sőt élvezhetővé tenni számukra is az életet. Ez az óvoda egyedülálló az országban. Ha nem lenne ez az intézmény, ez a tíz gyerek nem tudna hova járni, és csak feküdne otthon a szülei még nagyobb terhére. Csak hogy tíznél jóval több gyerek keres itthon ilyen segítséget.
Somogyi Hanna
A mai nap folyamán ellátogattunk a Budapesti Korai Fejlesztő központ súlyosan halmozottan fogyatékos gyerekeknek létrehozott óvodájába. Azok a gyerekek akik ide járnak "senkinek se kellenek" azaz semmilyen más óvodai intézmény nem venné fel őket még a Pető intézet számára is túlzottan sérültek. Ha nem járnának ide kettő lehetőség közül választhatnának: vagy otthon maradnak az egyik szülőjükkel vagy bölcsődébe járhatnának egészen iskolás korukig. Ezeknek a gyerekeknek lett kitalálva ez a csoport de csak korlátozott létszámban járhatnak ide gyerekek azaz egyszerre max. 10 fő. Innen nem csak akkor ballag el egy gyerek ha 6 éves lesz hanem ha a fejlődésében olyan szintet ér el amikor már befogadja az ellátó rendszer. Az országban nincs több olyan óvoda ahol befogadnak súlyosan halmozottan fogyatékos gyereket emiatt is nagyon nagy a túljelentkezés ebbe a csoportba ahol sajnos nincs kapacitás több ember befogadására. Az iskolát ahová majd menni fognak innen a gyerekek nem úgy kell elképzelni, hogy majd padban ülve fognak írni-olvasni tanulni hiszen a legtöbbjük még magától ülve se tudja magát megtartani nemhogy beszélni.
Minden reggel egy köszöntő körrel kezdődik ami során mindenkinek eléneklik a saját dalát ami az egész óvodai léte alatt ugyanaz a gyerekeknek. Kicsit hasonlít az óvodai jelre. A dalba bele éneklik az adott gyerek nevét és ezzel a mindennapi rutinnal akarják őket arra ösztökélni, hogy a felismerjék a helyzetet és mi fog történni (azaz az éneklés). Ezután egy játék bohóc bábúval járják körbe a csoportot és aki jelez valamiképpen ahhoz megy először oda a bohóc. Ez a jelzés mondjuk lehet akár a szemkontaktus felvétele vagy valamilyen hang, minden gyereknél más és egyéni akárcsak a problémáik. Ezzel az a céljuk, hogy a gyerekek ki tudják fejezni az akaratukat ami a felnőtt életüket sokkal könnyebbé teheti. A lényeg az, hogy tudjanak majd egyszerű, igen/nem kérdésekre válaszolni vagy jelezni ha gond van. Különösen örülnek a pedagógusok ha tiltakoznak vagy nemtetszésüket fejezik ki valami iránt a gyerekek hiszen ez már értelmileg egy elég komoly szint.
Azert volt a tegnapi látogatás nagyon jó, mert eredetileg az amikorra ennyire beteg gyerekekkel talá.
Mlkozok nagyon sokkol és most is erre számítottam. De nem így történt mert láttam hogy itt a gyerekek boldogok, es szeretnek ide járni, es megkapják azt amire szükségük van. Szerintem ez egy kicsit más volt mint a témaheten látottak, mivel itt a gyerekeknek nem lesz teljes boldog hosszú életük es ez egy kicsit rémisztőbb mint amit mi hallottunk az előadóktól a témahét folyamán.
Fodor Juli
A tegnapi nap folyamán ellátogattunk a Budapesti Korai Fejlesztő központ súlyosan halmozottan fogyatékos gyerekeknek létrehozott óvodájába. Azok a gyerekek akik ide járnak "senkinek se kellenek" azaz semmilyen más óvodai intézmény nem venné fel őket még a Pető intézet számára is túlzottan sérültek. Ha nem járnának ide kettő lehetőség közül választhatnának: vagy otthon maradnak az egyik szülőjükkel vagy bölcsődébe járhatnának egészen iskolás korukig. Ezeknek a gyerekeknek lett kitalálva ez a csoport de csak korlátozott létszámban járhatnak ide gyerekek azaz egyszerre max. 10 fő. Innen nem csak akkor ballag el egy gyerek ha 6 éves lesz hanem ha a fejlődésében olyan szintet ér el amikor már befogadja az ellátó rendszer. Az országban nincs több olyan óvoda ahol befogadnak súlyosan halmozottan fogyatékos gyereket emiatt is nagyon nagy a túljelentkezés ebbe a csoportba ahol sajnos nincs kapacitás több ember befogadására. Az iskolát ahová majd menni fognak innen a gyerekek nem úgy kell elképzelni, hogy majd padban ülve fognak írni-olvasni tanulni hiszen a legtöbbjük még magától ülve se tudja magát megtartani nemhogy beszélni.
Minden reggel egy köszöntő körrel kezdődik ami során mindenkinek eléneklik a saját dalát ami az egész óvodai léte alatt ugyanaz a gyerekeknek. Kicsit hasonlít az óvodai jelre. A dalba bele éneklik az adott gyerek nevét és ezzel a mindennapi rutinnal akarják őket arra ösztökélni, hogy a felismerjék a helyzetet és mi fog történni (azaz az éneklés). Ezután egy játék bohóc bábúval járják körbe a csoportot és aki jelez valamiképpen ahhoz megy először oda a bohóc. Ez a jelzés mondjuk lehet akár a szemkontaktus felvétele vagy valamilyen hang, minden gyereknél más és egyéni akárcsak a problémáik. Ezzel az a céljuk, hogy a gyerekek ki tudják fejezni az akaratukat ami a felnőtt életüket sokkal könnyebbé teheti. A lényeg az, hogy tudjanak majd egyszerű, igen/nem kérdésekre válaszolni vagy jelezni ha gond van. Különösen örülnek a pedagógusok ha tiltakoznak vagy nemtetszésüket fejezik ki valami iránt a gyerekek hiszen ez már értelmileg egy elég komoly szint.
Azért volt nagyon fontos ez a mai látogatás mert nekem kicsit kimaradt a nem olyan "boldog" oldala a fogyatékkal élőknek. Ez nem azt jelenti, hogy ők, ezek a gyerekek nem lennének boldognak hiszen attól még, hogy súlyosan sérültek ugyanúgy élvezik az ovit mint más kortársaik. De ők azok akik nem fognak eljönni majd egy témahétre az AKG-ba és nem fognak előadást tartani arról, hogy nekik azért mégis teljes életük van a fogyatékosságuk ellenében is. Viszont ebbe a témába amiről a témahét szólt ők is bele tartoznak, hiába vannak csak kevesen. Valószínüleg sok embernek ezt már túl nehéz lenne látnia és fel dolgoznia. Pedig nekem ez a nap egyáltalán nem rossz élményként maradt meg hiszen a gyerekektől a pedagógusokig látszott mindenkin, hogy élvezik amit csinálnak.
Kálmán Eszter: Megismerés
Félem.

Vajon miért ilyen ő?
Ez itt a bökkenő!
Távolságtartásom szégyenlem,
segítenem kéne, de félek
az ismeretlentől, vajon miért ilyen ő?

Elkerülöm.
Vajon miért ilyen ő?
Ez itt a bökkenő?

Ha nem gondolok rá nem létezik,
én vagyok az ki vétkezik,
ép létem vétek lenne, ez itt a bökkenő?
Sajnálom.
Én vétkezem vajon?

Nem kéne elfutnom vakon!
Részvétem, hogy ilyennek születtél,
segítenék, nem akarok rontani
a dolgokon, így vétkezem vajon?

Elfogadom.
A kezemet nyújtom.
Elfogadod vajon?
Ajánlott karom a nyolcsávos zebrájánál,
a kiégett útjelző lámpa leharcolt lábánál,
kinyújtott karom elfogadod vajon?

Tisztelem.
Kétségek nélkül,
nincsen több kérdésem.
Tisztelem
a végtelen harcot nehéz éjszakákon,
a loholó kerekest a kilences után a deákon,
a kórteremben eltöltött végtelen perceket,
a vállakra pakolt szüntelen terheket,
az egész életen át tartó kitartást,
a remélt javulásért való hajtást,
s az arcképeket, melyek határtalanul adtak, adnak és adni fognak a világnak önzetlen, szeretetet.
Mihály Olivér
Témahét
Őszintén bevallom nem álltam sok kedvvel a témahét témájához. Ennek egy okát ismerem; hat évig egy oxigénhiányos lánnyal jártam egy osztályba, aki nehezen tudta mozgatni a baloldalát. Visszagondolva egy szörnyű ember voltam, hiszen másnak néztem Őt; szerintem ez lehet a legnagyobb bántás, amit egy mozgáskorlátozott emberről gondolni lehet. Nem tudott olyan gyorsan futni, nem volt olyan ügyes a labdajátékokban, mint osztálytársai, de nem adta fel. A régi iskolámba ötödik osztályban volt egy úgynevezett Waldorf olimpia, Lola az osztálytársnőm összegyűjtötte összes erejét és készült velünk a megmérettetésre. Ugyanúgy lefutotta a két kilométeres távot, mint a többi 300 gyerek.
Azt hittem, hogy ez a témahét nem fog nekem új dolgokat mutatni, de ez teljesen máshogy alakult. Az első napon az előadások nem voltak valami izgalmasak, kicsit dühösen hagytam el az iskola épületét. Másnap egy teljesen más világ tűnt a szemem elé, megérkezett egy 31. éves fiatal férfi, aki szintén oxigénhiánnyal született; elámultam. Elkezdődött a húszperces kis beszélgetés, a harmadik mondata az volt, hogy gyertek közelebb. A legnagyobb kíváncsisággal közeledtem hozzá. Csak a fejét volt képes koordináltan mozgatni, ezért kifejlesztett egy olyan szemüveget, amiből egy pálca nyúlt ki, ezzel volt képes számítógépen gépelni. Egy mérhetetlenül intelligens srác volt, játékokat készített, honlapokat programozott és egyszerűen felismerte az helyzetét és alkalmazkodott hozzá.
A témahét további napjaiban sokkal erősebb emberekkel ismerkedtem meg, mint magam. Magyarországon teljesen más szemmel nézünk egy olyan emberre, aki nem kettesével ugrik lépcsőkről-lépcsőkre a metró kergetése közben, hanem segítséget kér környezetétől, akár egy segítővel, akár egy kerekesszékkel. Az emberek azt hiszik Magyarországon, hogyha egy ember például mozgáskorlátozott, akkor Ő teljesen kampec, semmire nem hasznos, akár több ezer évvel ezelőtt Spártában. Ebből is látszik mennyire le van maradva drága kis országunk. Ahogy az előadásokban is elhangzott a nyugati országokban ezzel semmi gond nincs; a mozgáskorlátozott emberek dolgozni járnak, kapnak munkát, a problémáikat felmérve.
Valahogy nekem nem szokott olyan jól menni az ismerkedés, nem tudok akárkivel beszélgetni. Viszont ezek az emberek, akikkel találkoztam felettébb érdekesek és rendkívül nyitottak minden ember felé. A lelkük ugyanolyan, az agyuk ugyanúgy pörög ezerrel, ezerszer jobb vicceket tudnak, mint én. Egy különbség van köztünk, SEGÍTSÉG-re van szükségük.
Kovács Lilla
Minden témahéttel kicsit kimozdulunk a komfortzónánkból, ez a témahét sem tért el a megszokottól. Az első előadás mindenkire nagy hatással volt és mindenkiben nyomot hagyott, de szerintem megérte. A második, harmadik, negyedik eslőadáson már sokkal nyitottabban álltunk az egész témához és témahéthez.
Minden kérdésünk a kiváncsiságot jelentette és az érdeklődést más emberek helyzetére.
Megtanultam értékelni az élet apró, pici örömeit mint például a látás a járás, mert ezeket már "alapfelszerelésnek" tekintjük.
Vincze Gergő
Ezalatt a témahét alatt úgy érzem hogy sokat tanultam és szerintem nyitottabban tudok hozzá állni a "burkon kívüli" emberekhez. Különösön a Vakok Iskolájában tett látogatás volt rám nagy hatással amikor is egy 8 éves vak kisfiúval tölthettem a napot és úgy gondolom egyészen jól megértettem hogy mire volt szügsége és mit miért csinált.
Ebből a témahétből azt szűrtem le hogy segítsünk ahol szeretnék hogy segítsünk és hagyjuk önállósulni a különleges bánásmóddal élő embereket.
Tarkövi Ádám
Ennek a hétnek a témája a fogyatékkal élők, mozgássérültek és bármilyen rendellenességgel születő emberek voltak. A témahét célja pedig az volt, hogy nekik a hétköznapjaikról, nehézségeikről, társadalmi helyzetükről többet tudjunk meg, valamint, hogy különböző érdekes programok és beszélgetések során kerüljünk közelebb ehhez a nagyon fontos, és többször tabunak nevezett témához. Az én családomban szerencsére nem ez a helyzet, ha előkerül ez a téma, teljesen természetesen tudunk róla beszélgetni. Emiatt is már volt ismeretem e témakörben, de még így is rengeteg dolog volt ezzel kapcsolatban, amit nem tudtam, vagy többet akartam megtudni róla.
Többször elbeszélgethettünk pedagógusokkal, gyógytornászokkal és szakértőkkel, akik fogyatékos emberekkel foglalkoznak, ezek nagyon érdekesnek bizonyultak és nekem nagyon jó élmény volt látni, hogy milyen jó és tiszteletre méltó emberek ők, akik az életük jelentős részét annak szentelik, hogy másoknak segítsenek. De a legnagyobb hatással rám a sérült emberekkel levő beszélgetések és foglalkozások voltak, hisz akkor kerültünk igazán közel a témához. Nagyon mély nyomot hagytak bennem és hihetetlenül örülök, hogy lehetőségem volt erre.
Az utolsó nap kivételesen különlegesre sikerült. Amelett hogy megnéztünk egy érdekes filmet, ami egyébként nagyon tetszett és tökéletesen lezárta a hetet, Blaskó Bence baràtommal a délután folyamán megláttuk a film egyik főszereplőjet (aki a képregényt írta) egy kávézóban, odamentünk hozzá és elbeszélgettünk vele röviden a filmről. Nagyon váratlan és hihetetlen élmény volt.
Engem ez a témahét többször is elgondolkodtatott, véleményemet megváltoztatta és felnyitotta a szememet a témakörrel kapcsolatosan. Eleinte még csak tapogatózva indultam el a témahétre ezzel a témakörrel kapcsolatban, nagyon homályos volt számomra, hogy igazából, hogy is vannak ezek a dolgok, de a végére egy viszonylag tiszta képet kaptam, arról hogy milyen egy fogyatékos ember élete. És még azt is megérősítette bennem ez a hét, hogy nincs különbség az ép és a bármilyen fogyatékossággal rendelkező ember között, egyenlőként kell kezelni őket és ők is élhetnek ugyanolyan teljes és boldog életet.
Összességében, nekem ez a témahét nagyon tetszett és szerintem elérte célját.
Slezák Ádám
Hogy mit tanultam meg a témahét alatt?
Azt biztosan, hogy mi épek mennyire kicsinyesek vagyunk. Hogy képesek vagyunk azon bosszankodni, hogy már megint fel kell mászni a negyedikre vagy, hogy miért kell egy évben többször is ingát futni. Arról nem is beszélve, hogy milyen bosszantó, amikor az embernek futnia kell a busz után. Ez csak néhány dolog, amire csak - hogy egy példával éljek - egy kerekesszékes ember csak vágyhat. Az, hogy milyen benyomásokat kaptam vissza a különböző mentális és fizikai sérültektől az majdhogynem lényegtelen. Amiben megváltoztatott engem ez a témahét, hogy amikor úgy érzem, hogy most nagyon szar a napom, mert minden összejött, csak gondoljak bele, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy futnom kellett a busz után, hogy megbotlottam a küszöbben és emiatt fáj a lábujjam, hogy elegem van abból a sok baromságból, amit néha összehordunk a suliban, vagy csak legyen arról szó, hogy basszuskulcs háromszázadik alkalommal is le kell mennem edzesre és már baromira unom. Köszönöm, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ezeket a borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat átélhetem nap, mint nap.
Ez a baj a magyarral. Ezt nem érti. Ez az, ami akár ugyanúgy vele is megtörténhetett volna. Ha nem fogja ezt fel, akkor fél tőlük, ha felfogja, akkor meg sajnálja őket. Mind a kettő hibás felfogás. Teljes értékű emberek mindannyian.
Záró gondolatként talán annyit, hogy ezeknek az embereknek a boldogságuk elég nagy százalékban a környezettől és a sajátos felfogástól (amit a környezet is alakít) függ. Na és ki a környezet? Hát Mi épek. Nem a szomszéd, nem az okosok és még csak nem is a különböző szervezetek. Hanem Te, én és bárki más. Nem mindegy, hogy vagy van az elöbbi mondatban vagypedig és. Az, hogy "majd más megoldja" az vezet minket oda, ahol szerintem most tartunk. Hogy majd a másik segít. Nem segít a másik, mert ő meg azt várja, hogy a harmadik segítsen. Az a negyediktől várja és így tovább. Míg a legvégén kör bezárul.
László Évi
Ezen a témahéten, sok mindent tanultam. Megismerkedhettem olyan emberekkel, akik valamilyen fogyatékkal élnek és azokkal is beszélgethettem, akik minden erejükkel azon vannak, hogy támogassák őket. Szerintem ők nem csak a fogyatékkal élőket segítik, de azokat az embereket is, akik elzárkóznak a téma elől, félnek a másságtól vagy kínosan érzik magukat ha ilyet látnak. Nekik ezek az intézmények (kávézók mint ahol ma is jártunk) segíthetnek legyőzni a szorongást és közelebb is hozzák hozzánk ezeket az embereket. Minden napot nagyon élveztem ebben a témahétben, nagyon szimpatikus és életvidám emberekkel találkozhattam mint például Karcsi. Az őket segítők optimizmusa, nagyon meghatott.
A legfontosabb tanulság, amit leszűrtem a hétből az az, hogy soha nem szabad feladni azt a célt amit kitűztél magad elé, még ha a környezeted teljesen elutasító is. Mert szerintem ezen a héten mindenkinek sikerült ledöntenie ezt a falat magában, ezáltal mindenki rájöhetett arra hogy a fogyatékkal élők is olyanok mint mi, örülnek és bánkódnak.
Szarka Fruzsi
Ez a témahét is tartalamasan telt el, megint megbizonyosodtam arról, hogy mindig lehet tanulni valamit.
A héten fogyatékkal élőkkel találkoztam, közelebbről megismertem őket és rájöttem, hogy ők is ugyanolyan próblémákkal élik az életüket mint "mi". Érdekes volt látni, hogy mennyire természetesen fogadják el a saját állapotukat.
Szükségük van egy kis segítségre, de a sajnálatból nem kérnek.
Nem egyszerű az életük, de mégis boldogok. Ami nekünk természetes az nekik egy mindennapos csata , de mégis mindennap győzedelmeskednek.
Maradandó élményt okozott a csütörtöki nap amikor belekóstolhattam az életükbe
Varga Attila
Én sajnos nem tudtam ott lenni a témahét összes napján. A napok amiket viszont eltölthettem a témahéten nagyon sok mindent tanított nekem, először aggódtam, hogy nyomasztó lesz és, hogy így karácsony előtt egy nagyon lehangoló hetem lesz. Kellemesen csalódtam ugyanis az emberek akiket megismerhettem olyan perceket, órákat okoztak nekem amiben pozítiv élményekkel lettem gazdagabb. Egyáltalán nem találtam nyomasztónak, jókat nevettünk, beszélgettünk és játszottunk. Csütörtöki nap után teljesen motíváltnak éreztem magam, soha nem szabad fel adni és bármi történjen az élet megy tovább és pozítivan kell gondolkodni. Az emberek akikkel találkoztunk inteligensek és elszántak voltak, olyan dolgokat csináltak vagy vittek végre amiket én magam nem tudnék megcsinálni. Köszönöm ezeket a napokat!
Radványi Dávid
A mostani témahét nekem kettős élményt adott. A szerdai előadások után a csütörtöki állomások tették a témahetet érdekessé számomra. A témahét nálam elérte a célját, ami szerintem a fogyatékkal élők közelebb hozása és mindennapjaik megismerése volt. Minden állomáson először megilletődve, kérdések nélkül ültünk, ám pár perc után feloldódott a hangulat és mertünk kérdezni az előadóktól. Minden emberen keresztül más-más életet ismertünk meg, és ezeket mind a legérdekesebb formákban. A csütörtöki élményeim mérföldekre vannak a szerdai előadásoktól, és szerintem a csütörtöki nap az összes témahét napjai között a top 5-ben biztos benne van!
Blaskó Bence
Engem ez a témahét, nagyon elgondolkodtatott. Végig újabb és újabb érdekes és álltalam még nem felfedezett kérdésekre kaptam választ.
Az első pár előadáson, bevallom még félelmet keltett bennem, a közeledés, illetve a kérdések feltevése, de a témahét végére már teljesen elillant ez az érzés. Felejthetetlen jóindulattal, és száz százalékos őszinteséggel válaszoltak mindenre, amire kiváncsi voltam. Nem volt olyam téma, ami egy kicsit is zavarba hozta volna őket sérültségükkel kapcsolatban, nagyon szimpatikus volt az összes előadó, egytől egyig.
A témahét előtt én úgy gondoltam, egy nem ép ember számára, az élet igen nehezen lehet élvezhető, de most már tudom, hogy ez abszolút nem akadályozza meg őket a boldogságban. Sőt, sokan viccelődnek saját magukon. Ezen kívűl számos mód van arra, hogy amit ők ne tudnának megtenni, azt mégis megtegyék. Nagyon sok élménybeszámolót hallottunk a napok során és mindegyik arról beszélt, hogy milyen jó dolgok érték az életben és hogy a másságukat, inkább egy nagy kihívásnak, mint átoknak tekintik.
Mindenesetre nagyon tetszett ez a hét, de legjobban a mai filmnézés érintett meg. Nagyon élveztem, és már csak hab volt a tortán, hogy délutan Tarkövi Ádám barátommal összetalálkoztunk a film főszereplőjével egy kávézóban. Ez volt a témahetem fénypontja, de természetesen a legfontosabb az volt, hogy nagyon sok új dolgot tudtam meg a nem ép emberek hétköznapjairól.
Mesterházy Balázs
Ősszeségeben nagy pozitív hatásokkal volt rám ez a témahét, megtanította hogy, ne azt nézzem, mim nincs hanem értékeljem például azt hogy két lábon letudok menni a boltba vagy elég 5 perccel indulás előtt felkelni és nem háromnegyed óra felöltözni. A Marczibányi téri iskolai látogatásunk hatott rám talán a legjobban hogy az ott levő gyerekek alig különböznek tőlünk, ha nem láttuk volna a kerekes székeket akkor nem ,vennénk észre a "másságukat" ,a másik pedig , aki nagy hatással volt rám Máthé Gergely (ha jól emlékszem) aki lényegében csak a fejét használva csinálta a Nem adom fel alapítvány weboldalát, és még így is tud ugyanolyan boldogan élni mint mi, nagyon felvidított amikor megnéztem a Facebook profilját és láttam hogy kerekes székes létére több 10 km-es túrákon kirándul, pedig nekem meg néha az Ildihez is nehéz levergődnöm. A témahét segített értékelni és észrevenni ,hogy mink van és milyen nagy kincs ,hogy tudunk futni a busz után vagy halljuk egymás hangját.
Kohári Zsombor
Kifejezetten szkeptikus szemmel tekintettem erre a témahétre kezdetben. Nem gondoltam volna, hogy bárki tudna bármi újat is mondani nekem ezzel a témával kapcsolatban, unalmas, vontatott, száraz beszélgetésekből álló napokat képzeltem. Ehhez képest kifejezetten kellemes csalódást okozott nekem a témahét. A keddi és szerdai napot leszámítva minden nap jól éreztem magam, érdekes, és interaktív programokkal találkozhattunk, melyeket érdekes és szórakoztató volt átélni (már ha lehet szórakoztató egy sérült ember helyzetébe beleélni magam). A pénteki napon a mozgássérültek iskolájába tett látogatás különösen meglepett. Véleményem szerint nagyon sok mindenben hasonlít az AKG-s rendszerre. A tanórákon a tanárok gyerekekkel való kommunikációja sokkal jobban hasonlít egy AKG-s tanár mentalitására, mint egy szokványos iskolában tanító pedagóguséra. Gondoltam akkor, merthogy az oda járó mozgássérültekkel az emberek alapból máshogy kommunikálnak. És itt jön a következő érdekesség. Ugyanis az iskolába vegyesen járnak a mozgássérültek mellett teljesen ép gyerekek is (ill.: hallássérültek, autisták). Szóval a tanításnak a felfogása is úgymond AKG-hoz hasonló alapja van, nem csak a stílusa olyan. Arra az órára amire bementem, legalábbis ezt tapasztaltam. Média óra, 12 fő, kivetítő, a tanár beszélget a gyerekekkel, a témát minden oldalról kölüljárják, miközben jegyzetelnek, ötletelnek, és a gyerekek viszik magukat előre, és természetesen csoportmunka. Az osztályban van ép, mozgássérült, hiperaktív és autista is. Mégis megy a munka, mindenki tud érvényesülni. Sajnos csengő az éppen van, pedig tök jól megvoltam nélküle az elmúlt három és fél évben. A pénteki napnak egyébként nagyon jó levezetése volt a tornateremben a kerekes székes kosárlabda kipróbálása. Jó látni, hogy vannak ilyen iskolák még a világon. Igazán ez a nap volt számomra a témahét csúcspontja. Illetve a hétfőn megnézett film, és a már említett csütörtöki nap után sem ért véget a napom. Maga a témahét igaz, egy abszolút AKG-ra jellemző esemény, azonban ilyen témákkal szerintem minden egyes iskola minden egyes diákjának szembesülnie kellene. Még kedden hangozhatott el, illetve a Tiszta szívből-ben hogy ez a probléma sok ember számára kellemetlen, ijesztő. Lehet, bennem is volt némi ezekből az érzésekből a témahét előtt, ami tehát összességében kellemes csalódást okozott, és nem tudom, állandó-e ez a fajta témahét az iskolában, de javasolnám, hogy ha nem az, tegyék azzá.
Huba Matyi
Burkon kívül:
A témahét célja az volt, hogy megismerjük közelebbről a fogyátékkal elő és mozgássérült embereket. Mondhatni előnnyel indultam, a tavalyi év folyamán többször is látogatást tettem a Mexikó úti Mozgássérült Általános Iskolában a közösségi szolgálat keretein belül. Már ott szembesültem a magyar társadalom problémáival, mivel én is a részeseként kezdtem. Első alkalommal félve mentem oda, nem tudtam mire számítsak. Azzal elméletben tisztában voltam, hogy ugyan olyan fiatalok, mint én. Moziba és színházba járnak, mozognak és sportolnak, persze lehetőségeik szerint. De ezzel nem igazán tudtam egyesülni, míg oda nem értem. Egyszerűen hihetetlen volt, mindenkiből áradt a szeretet és a boldogság. Hamar összebarátkoztunk és le kellett vonnom a következtetést, hogy ők a legpozitívabb emberek akikkel eddig talakoztam, mivel elfogadták az állapotukat és készen voltak együtt élni azzal.
Az AKG-ban töltött témahetim közül, ez volt az egyik legjobb, remekül volt megszervezve és folyamatosan érdekes programok és előadások folytak. Kedden nagyon jó felvezető beszélgetést tartott Czeizel Barbara, megtudtuk a magyarok borzalmas hozzáállását a mozgássérültekhez, és sok új információval segített minket. Talán a szerdai nap tetszett a legkevésbé, nem szeretem mikor előadásról előadásra kell sietnem. Zolival való beszélgetés nagyon jól sikerült, de már a nap végén volt, ezért nehezebben tudtam koncentrálni. Másik észrevételem, hogy nem választhattuk ki, melyik álltalunk érdekesnek talált témaról hallgassunk előadást, engem például a lovasterápia nem izgatott, de Gaál Gábor vagy Ágoston és Zoli beszélgetésére szívesen beültem volna, akár kétszer is. A hét fénypontjának csütörtök tekintem, az összes program kivétel nélkül zseniális volt. Kezdve egy kis kerekesszékes szlalommal, majd szájjal festét és még rengeteg más. Gergővel volt a legjobb, aki a Nem Adom Fel Alapítvány honlapját működteti és mellett játékokat és kisegítő alkalmazásokat csinál mozgássérülteknek. A pénteki napon sajnos nem tudtam részt venni, de a fiúk elmeséléseiből és a képek alapján az a nap is kellemesen telt. A mai napot talán nem mondanám olyan jónak, mint a múlthetieket, főleg a beszélgetés részénél éreztem azt, hogy nem annyira a kávézó céljairól és annak kiszolgálóiról volt szó, hanem az alapítvány sikereiről, 4,5 milló forint az első árverésen, Harrison Ford macija, 60 millió forint ez évben. A film azonban szép volt és jó volt látni az ismerős helyeket, például a Mexikó úti mozgásjavító iskolát.
Úgy gondolom a témahét elérte célját, sikerült felhívni a figyelmünket arra, hogy nincs különbség épp és sérült ember között, és megértette velünk azt, hogy egyenlőként kell kezelnünk egymást.
Makány Milán
A témahéten a fogyatékkal élők társadalmi helyzetével foglalkoztunk.
Az első keddi előadáson megismerkedtünk pár intézmény tevékenységével és az ott dolgozó emberek döntéseivel, tapasztalataival. Én személy szerint ezt a részt eléggé unalmasnak találtam ugyanis számomra alig hangzott el új információ.
Szerda és csütörtök már érdekes volt, ugyanis az előadások során sok újdonságot hallottam, olyanoktól akik "elsőkézből" tapasztalták, hogy milyen korlátozottsággal élni egy társadalmon belül és hogy mik az elvárások a társadalomtól a korlátozott személyhez és a korlátozott személytől a társadalomhoz. Láthattam, hogy egyesek mennyire máshogy fogják fel az életet mások meg mennyire hozzám hasonlóan.
A pénteki iskolalátogatás nagyon jól meg volt szervezve; szórakoztató és egyben tanulságos is volt. Lehetőség volt kerekesszékben kosárlabdázni és órátlátogatni olyan emberek közöt akik valamennyiben mások, mint mi, de nagyon-nagyon sokban pontosan ugyanolyanok, mint mi; ugyanúgy sütnek el buta vicceket, nevetnek egymás furcsaságain, dolgoznak együtt és fogadnak be új embereket.
A hétfői nap nekem személy szerint nem tetszett, de éreztem, hogy a patrónusok próbáltak egy szórakoztató és hasznos programot csinálni nekünk, de ezt én lehet hogy a saját furcsaságaim miatt nem tudtam élvezni.
Összességében kijelenthetem, hogy nekem tetszett ez a hét és sok szempontból hasznosnak bizonyult.
Rónai Sára
Bennem így csapódott le a témahét, kicsit elvontabb mint a többieké, de így sikerült, nem tehetek róla....
Rónai Sára
Ez volt

Ez volt
hogy egy pillanatra
becsuktam a szemem.
És ti láttátok
nincs ott sok érzelem.

Ez volt
hogy féltem
féltem bevallani.
És hallgattatok,
mert tudtok hallani.

Ez volt
hogy láttam
láttam amit kellett.
És mindent kitártam
mi szívemből tellett.

Ez volt
hogy kértem
és te nem adtál.
Nem is figyeltél,
csak elszaladtál.

Ez volt
hogy tudtam
tudtam hogy mit kéne;
tenni akkor,
ha tudom hogy van vége.

Ez volt
a kezdet
és egyben egy rész is
lezárult
és bennem már kész is..
Stodulka András
A témahét nagy része már számomra sok újdonságot nem hozott, mivel a családunkban erről gyakran szó kerül és én magam is egy olyan iskolába jártam 6.ig ahol voltak fogyatékkal élő gyerekek minden osztályban, úgyhogy nekem ez már természetes. Persze volt egy két új dolog amiről nem hallottam még és érdekes előadók jobbnál jobb történetekkel, érdekességekkel. Például a lovasterápia nagyon jó ötletnek tűnt és érdekes volt.
Esélyt kaptunk mindenféle játék és eszköz segítségével beletekinteni egy fogyatékkal élő ember mindennapos problémáiba, amikbe bele sem gondolnánk. Egy hasznos témahétnek mondhatjuk ezt a hetet, mert biztos vagyok benne, hogy valamit mindenki tanult belőle. Jó volt:-)
Bődey Kata
Bennem ezen a témahéten az a tapasztalat vagy felismerés hagyta a legmélyebb nyomot, hogy a fogyatékossággal élők milyen kiolthatatlan életkedvvel és boldogsággal élik mindennapjaikat. Pedig sokkal nehezebb körülmények között kell boldogulniuk, mint nekünk.
Számomra hihetetlen élmény volt a csütörtöki nap, az, hogy kicsit „kipróbálhattunk” egy sérült ember életét. A Nem adom fel alapítvánnyal érkező személyekkel együtt töltött idő sok gondolatot indított el bennem, arról, hogy hogyan illik viselkedni egy fogyatékkal élővel, sőt arról is, hogy milyen lehetne az én életem, ha hasonló állapotban lennék, mint a hozzánk látogatottak. A velük eltöltött órák alatt kezdtem el megérteni, milyen nehéz is lehet az élete egy sérült embernek, és egyfajta mély tiszteletet kezdtem el érezni irántuk, akik minden egyes nap óriási akadályokat küzdenek le, olyanokat, amelyeket én elképzelni sem tudtam eddig, sőt sajnos nem is igazán gyakran jutottak eszembe.
Talán a legfontosabb dolog, amit megértettem ebben a néhány napban az volt, hogy nem kell sajnálni őket, mivel az kicsit alsóbbrendűnek éreztetheti őket, hanem teljes mértékben egyenrangúnak kell őket tekinteni. A fogyatékosságukat nem szabad folyamatosan éreztetni velük, hanem csak észrevétlenül segíteni kell nekik. Ezt a segítséget nem mint szívesség, sokkal inkább magától értetődő dolognak kell felfogni.
Összességében nekem nagyon tetszett ez a pár nap és remélem, hogy még lesz alkalmunk hasonló témával foglalkozni!
Csiszár Panna
Nagyon érdekes volt és örülök,hogy egy kisebb fajta betekintésben vehettem részt. Azonban a címe a témahétnek az, hogy "Burkon kívül", de sajnos én úgy éreztem, hogy ezzel a témahéttel csak kinézünk a burokból nem pedig ,,kívül " vagyunk. Ezalatt azt értem, hogy nem volt elég időnk és helyünk ténylegesen belelátni/belepillantani ezekbe az életekbe, amik el vannak szeparálva tőlünk. Másrészt nagyon nehéz leírni egy fiatal felnőttnek, hogy miben változott meg a gondolkodása, amiatt amit most megismert. Hasonlóképpen nem tudod megkérdezni egy fogyatékostól, hogy neki miben más az élete mint nekünk. Ő csak azt tudja elmondani, amit az orvosok diagnosztizáltak nála és, hogy most min megy keresztül. Ezalatt a három nap alatt szerintem kicsit mindenki egy lelki hullámvasúton ült. Kicsit mindenkinek meglágyult a szíve, még azoknak is, akinél eddig úgy tűnt, hogy belement a szemébe a jégkirálynő tükrének egyik szilánkja.
Közel állt hozzám ez a téma. Szívesen segítek embereknek. Ezért sem okozott gondot, hogy hogyan viszonyuljak azokhoz az emberekhez, akikkel találkoztunk. Fontos számomra az adománygyűjtés és ezért szeretnem, ha jobban át lennének gondolva az események. Hogy mit fogunk előadni, hogy ne csak holmi elfecsérelt idő legyen. Nagyon fontos az is, hogy jó kezekbe kerüljön az összegyűjtött pénz. Oda kerüljön, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Végezetül azért köszönöm, hogy itt lehettem a témahéten és többel mehettem el, mint amivel jöttem.
Pap Arnold
Az elmúlt egy hét eltelte után visszatekintve, azt hittem viszonylag tájékozott voltam a fogyatékkal élőkkel, nehézségeikkel, megpróbáltatásukkal, de be kellett, hogy lássam mennyi minden áll még előttem ahhoz, hogy otthonosnak mondhassam magam a témában. Amikor a különböző előadásokon ültem, akkor érintett meg igazán, mennyi akadály áll előttük a mai rohanó világba, ahol akár már egy három hetes fekvőgipsz is hatalmas kiesés a megszokott életből, munkából, iskolából egy különben teljesen egészséges ember számára is. Ezek után belegondolva, hogy a fogyatékkal élők jelentős része, nem képes egy önálló élet kialakítására és abba, milyen kis százaléka tud akár munkát szerezni, eltartani magát, egyedül élni, legyen akármilyen sérült is, elszomorító.
És alapjait nézve, nem is ez a legelkeserítőbb, hanem, hogy főleg a magyar társadalomban is mennyi ember tekint rájuk teljesen más szemmel, hordoz durva előítéleteket, amikor találkoznak az utcán akár eggyel is. Bevallom, először én is arra gondoltam, amikor meghallottam a témahét programját, hogy mennyire nyomasztó lesz és kimerítő érzelmileg, de ennek ellenére épp a fordítottja történt, egy kifejezetten pozitív emlékként maradt meg, ami, szerintem egy egész életre meg fog bennem maradni, és bármikor amikor találkozok én is az utcán bármilyen fogyatékossággal élővel, fogok tudni azonosulni vele, nagyságrendekkel jobban, mint a témahét előtt.
Tóth Hanna
Ez a témahét nagyon érdekes volt és különleges, számomra. Már ezelőtt is találkoztam olyan emberekkel, akik valamivel eltérnek az átlagos emberektől, de csak mozgássérült családtagjaim vannak, és emiatt nem igazán tudtam sokat róluk. Ezen a témahéten rengeteg új információt kaptam. Rájöttem arra, hogy többet kell foglalkoznom ezzel a témával. Segítenem kell ezeknek az embereknek abban, hogy mások is jobban elfogadják őket, egyenlő emberként tekintsenek rájuk. Ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy ezek az emberek ennyire boldogok és kedvesek. Persze biztos köztük is vannak nem túlságosan nyitott és vidám személyek. Jó volt látni, hogy akik velük dolgoznak, mennyire alaposan és szenvedélyesen végzik a munkájukat és mennyire kiválóan bánnak a sérült emberekkel. A témahét előtt kicsit sajnáltam az ilyen embereket, de a hét közben azt a következtetést vontam le, hogy erre nincs szükség, mert azzal, ha sajnálom őket nem tudok segíteni, és a sajnálat valószínűleg nem is kell nekik. A legfontosabb, hogy támogassuk őket, de csak akkor, ha tényleg látjuk rajtuk, hogy ez szükséges nekik, esetleg meg is kérnek arra, hogy segítsünk nekik valamiben. Nagyon fontos, hogy elfogadjunk, és egyenlő félként kezeljünk minden embert, még akkor is, ha ez néha az előítéletek miatt nehezen megy. Először meg kell ismernünk valakit ahhoz, hogy véleményt tudjunk róla alkotni. Én még szívesen beszélnék erről a témáról, és szerintem fontos lenne, hogy minél több ember foglalkozzon vele, hogy mindenki tudjon valamennyit arról, mi van a burkon kívül.
Morvai Kincső
Engem mindig is foglalkoztattak (foglalkoztatnak most is) a szociális dolgok. A fogyatékossággal élők és helyzetük, azonbban sosem voltak olyan közel hozzám, ugyanis nincs az ismerettségi körömben fogyatékossággal élő ember és sosem jártam ilyesmivel foglalkozó intézetben. Egy dolog amit tudtam, hogy mindig szomorúságot idéztek elő bennem. A Stephen Hawkingról szóló filmet végigsírtam. Ahogyan az Esőembert is. Tudom, hogy egy film nem teljesen a valóságot adja vissza, drámaibb a zene és a különböző effektek miatt, de ezek egyszerűen olyan mélyen hatottak rám, mint eddig nagyon kevés dolog.
A témahetünkön megváltoztam, sok mindenben. Én elfogadó embernek gondolom magam, de tudom, hogy sokszor átestem a ló túloldalára és sokszor sajnáltam a fogyatékossággal élő embereket. Ez a témahét rávilágított arra, hogy nem kell. Az összes előadáson, mindenki mosolygott. Egyszerűen hihetetlen volt látni, hogy mennyire pozitívan tudják látni a világot, sokkal pozitívabban mint például én. Csodálatos érzés volt Zolit nevetve látni, ahogy épp egy olyan történetet mesélt, amit ő akár rosszul is megélhetett volna, kerekesszékességéből adódóan (például mikor azt mesélte, hogy fél órát vártak este tizenegykor az alacsonypadlós buszra, ami végül nem jött el). Amikor az ülőröpis férfi elmesélte, hogy ki is ő, mi is ő, büszkén beszámolva a sportban elért sikereiről. Amikor Raphael izgatottan tanította nekünk, hogyan kell a színeket, vagy épp a napokat “eljelelni”. Vagy éppen amikor Karcsi sorozatban találta ki Activityben a szólásokat, közmondásokat.
Azt hiszem most nőttem fel annyira, hogy ne sírjam el magam azonnal ha meglátok egy fogyatékossággal érő embert. Mert tudom, hogy ők is tudnak teljes életet élni. Mosolyogva tekintek vissza az elmúlt pár napra és nagyon örülök, hogy olyan élményekkel gazdagodhattam melyekkel még soha.
Celichowski Emil
Bevallom, ez a témahét nekem vegyes érzelmekkel indult. A keddi előadás, illetve a szerdai napon tartott előadások lehet, hogy érdekesek voltak, azonban úgy éreztem, semilyen módon nem tudtam közelebb kerülni fogyatékkal élő emberekhez. Igaz, megtudtam, mi is zajlik le egy autista fejében, hogyan kell odamenni egy vakhoz az utcán, vagy fel tudtam volna sorolni egy-két előnyét a lovas/állatos terápiáknak, de semmilyen módon nem tudtam megtapasztalni egy akármilyen fogyatékossággal élő ember mindennapi problémáját. A csütörtöki nap azonban teljesen a másik oldalról mutatta be nekem a helyzetüket. Hacsak húsz percre is, de megtapasztalhattam, milyen is egy mozgássérült sportág, a kerekes székes lét, beszélhettem egy látássérült személlyel, és mindenek előtt belátást nyerhettem a mindennapjaikba. A paralimpikonos beszélgetés pedig egy nagyon kellemes ráadás volt, ami tovább erősítette bennem azt a felismerést, hogy ezeknek az embereknek fontosabb dolguk is van, mint a fogyatékosságukon bánkódni, egyszerűen túlléptek rajta, és próbálják az életüket maximálisan kiélvezni. Nekem ezen a ponton kicsit félbeszakadt a témahét, ami a mai nap visszatért a Tiszta szívvel c. film után, amikor utánanéztem a főszereplőnek, Fenyvesi Zoltánnak, tehát ránéztem a weboldalára, és mindenféle közösségi médiájára. Ezek után csak erősödött bennem a fenti megismerés hiszen ő is egy teljesen átlagos huszonéves srác, aki ugyanúgy éli az életét, mint mindenki más, avval a különbséggel, hogy mindezt egy kerekesszékben teszi meg. Ő is, mint mindegyik más szereplője a témahétnek, túllépett a korlátozottságán, és éli a saját életét.
Horváth Karacs Ákos
Agymenésem a témahétről:
- Jól van Ákos itt van 8 óra és még nem írtad meg az anyagot a témahétről. Mi az első dolog ami az eszedbe jut, vagy ami legjobban megértintett?
- Hát igazán megérinteni nem érintett...
- De majdnem mindenki arról ir hogy mennyire érzelmekkel teli volt ez a hét számára és hogy teljesen elérzékenyült az egészen. Neked is ezt kéne írnod!
- Ha nem baj én inkább azt fejteném ki, hogy mennyire elgondolkodtató volt ez a témahét és, hogy milyen hatalmas társadalmi problémákat lehet fellelni akkor ha jobban megfigyeljük az ország testi vagy szellemi "akadályokkal” együtt élő részét.
- De ez így nem lesz...
-Csönd én beszélek. Khm, szóval az első napon még mindig visszakoztam ettől a témahéttől mivel nem szerettem volna azt hallgatni 5 napon át, hogy szegény rokkantak, nézd milyen rossz neki, adományozzatok ide meg oda mert akkor jobb emberek lesztek. Az ilyen dolgoktól én komolyan agyfa akarom mondani megőrülök.
De van még könyörület a világon ezért nem így lett. E helyett betekintést nyerhettünk ezeknek az embereknek az életébe. Megismerkedhettünk a mindennapjaikkal és az ezekben lelt kisebb nagyobb örömeikkel, mely akár lehet a munkájuk, az emberek akik körülveszik őket vagy az hogy másokat boldoggá tudnak tenni. Persze azt is láthattuk hogy milyen nehéz nekik. Talán a legérdekesebb beszélgetés Zolival volt és a segítőjével. Itt bizonyosodtam meg arról, hogy a rokkant emberek is teljes életet tudnak élni és ugyan úgy gondolkoznak mint bármelyik másik ember csak nem tudják olyan tempóban kifejezni magukat mint mások. Amikor meghallottam, hogy talpmasszőr el se akartam hinni. Nagyon érdekes, hogy mindenkinek meg lehet találni azt a munkát ami neki megfelelő, bármilyen hátrányokkal is éljen. A legnagyobb probléma amely ezeket az embereket érint az nem a hátrányosságuk ( mert azzal mint láttam együtt tudnak élni) hanem hogy az emberek nem fogadják el őket annyira embernek mint másokat. Pedig ezek az emberek derekabbak és életrevalóbbak mint sok másik. Ha ezt nem tudjuk megoldani akkor egy olyan társadalmi szakadék vagy inkább fal lesz e két oldal között melyet egyre nehezebb lesz lebontani. Ennek a falnak a lebontásában viszont segítenek az olyan alapítványok mint a Nem adom fel alapítvány vagy a Premier Cult Cafe.Ezt láthattuk is a hétfői napon. Összességében én hasznosnak tartottam ezt a témahetet, és remélem mások is inkább elgondolkodtak ezeken a dolgokon mint, hogy most elérzékenyültek és azt írják le hogy jaj milyen depresszív dolog ez az egész.
UI.: Elnézést ha egy kicsit szokatlanra sikerült a fogalmazás és előre is bocsánat a helyesírási hibákért amiket nem találtam meg.
Farkas Gréti
Nagyon tetszett a témahét, mert több izgalmas előadást hallgathattunk végig és több fogyatékkal élő emberrel beszélhettünk személyesen. Talán ez a hét segíthetett elhatározni pár embernek, hogy az ilyen embereknek segítene majd késöbb. Egy kicsit nekem is segített, abban hogy jobban elfogadjam őket. Nekem legjobban a témahétben a kutyával együtt élő látássérült nővel való beszélgetés tetszett a legjobban, mert érdekes volt meghallgatni milyen lehet egy kutyára bízni a mindennapjainkat.
Schwajda Sophie
Sok meglepetést okozott nekem ez a témahét. Rengeteget tanultam a különböző fogyatékosságokról, de még többet az ezzel élő emberekről.
A témahét előtt tartottam attól, hogy mennyire lesz nyomasztó, vagy érzelmileg kimerítő, de meglepetésemre éppen ellenkezőleg történt – nagyon pozitívan maradt meg ez az élmény.
Eddig el se tudtam eddig képzelni, hogy mennyi lelki és testi erő kell ahhoz, hogy egy ilyen problémával éljen az ember. Viszont, nagyon jó betekintést tudtam nyerni azoknál az alkalmaknál, amikor valóban fogyatékkal élőkkel tudtunk találkozni és beszélgetni, valahogy sokkal érdekesebbek és átérezhetőbbek voltak azok az találkozások, mint amikor „ép” emberek beszéltek erről.
Rengeteget járt ezen a témán az agyam egész héten, és rájöttem, hogy én nem tudom, hogy bírnám ki, ha ilyen helyzetbe kerülnék, és emiatt nagyon becsülök mindenkit, aki ilyen jellegű problémával küzd. Belegondolni abba, hogy nekik, a nekünk semmiségnek tűnő dolgok is nagy nehézséget okozhatnak, de ők mégis elképesztően pozitívan és boldogan állnak az életükhöz, ami szerintem ez nagyon becsülendő és inspiráló.
Eddig nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet így élni, de örülök, hogy betekintést nyerhettem és jobban megismerhettem ezt az élethelyzetet.
Zsigmond Brúnó
Számomra nem volt teljesen tiszta a témahét elején, hogy hogyan fogunk egy olyan témával foglalkozni kb egy hétig amit többségünk mégcsak nagyon felületesen érintett, de aztán hamar világossá vált számomra, hogy egy hét alatt bőven ki tudunk alakítani egy komplett képet róla.
Azt hiszem egyértelműen kijelenthetem, hogyha pár embernek nem is ez volt az első alkalma amikor szembe került ilyen emberekkel, mégis azt éreztem, hogy nehezebben vagy félve tettünk fel nekik kérdéseket a társaimmal, majd sokszor kiderült utána, hogy iszonyú nyílt emberek és szívesen beszélnek a komoly érdeklődőkkel. Ez nyílván részben annak tudható be, hogy nagyon könnyen érinthetünk érzékeny témákat velük kapcsolatban, de mégis olyan érzése keletkezhet az embernek, hogy ezzel is megkülönböztetjük őket valamilyen szinten miközben semmiben sem mások és ugyanolyan életet élnek vagy legalábbis kitartóan próbálnak a korlátaikkal együtt mint mi.
Sajnos a mai (főként itthoni) társadalmunk tulajdonképpen egy szégyen ebben a témában, elképesztő, hogy milyen történetekbe futhatunk szinte naponta amikben valaki nem emberként kezelt egy fogyatékost vagy éppen egy siketet. Az egyik legaggasztóbb viszont, hogy egy paralimpikon nem ugyanazt a támogatást kapja mint egy egészséges, szimplán tehetséges sportoló. A paralimpikonnak sokkal több idő felkészülni egy versenyre, sokkal nehezebb eljutnia egy ilyen eseményre, sokkal nehezebb beszerezni és szállítania a felszerelését és hiába ugyanolyan lelkes és elhatározott az adott sportágban, mégsem fogják ugyanúgy kezelni mint az ép társát.
Az előítéletek hatalmas szerepet játszanak ebben, de sajnos ezekkel nem lehet mit kezdeni, egyszerűen ilyen az ember. Viszont a társadalmat ezek mellett is meg lehet változtatni csak fel kell ismerni, hogy a jövő generációjának és a fiatalkornak kell toleránsnak, érdeklődőnek és segítőkésznek lennie mert a mai felnőtt embereknek már aligha fog változni a beállítottságuk. Ez szerencsére nem mondható el minden társadalomról, a nyugati országokban már látható némi remény, de persze Magyarország ebben is elég hátul kullog.
Naderi Anna
Én magamat egy viszonylag elfogadó embernek tartom. Úgy gondoltam, hogy már sok dolgot hallottam a fogyatékkal élésről. Abban a hitben éltem, hogy elég tájékozódott vagyok ez ügyben. A témahéten kiderült számomra, hogy ez nem így van. Azaz helyesebben fogalmazva, nem is az, hogy nem tudok semmit, inkább rájöttem, hogy van egy olyan oldala, amibe még alig gondoltam bele. Amikor megláttam egy más helyzetben lévő embert, egyből rossz érzés fogott el. Minden félreértést elkerülve, ez nem idegenkedő jelentésbe vett rossz érzés. Leginkább sajnálatnak lehetne mondani. Amikor egy ilyen fogyatékkal élő emberrel találkoztam, teljesen jó indulat vezérelt a szándékaimban, de ez a sajnálat mindig bennem volt.
Számomra ami a legfontosabb 'üzenet' volt a témahét során, hogy ezt a sajnálatot el kell ereszteni. Bármennyire is én azt gondoltam, hogy teljesen egyenrangúnak és teljes értékűnek tartottam azt az embert, amíg sajnálatot érzek iránta, addig ez mégsem így van.
Hogy erre rájöjjek, találkoznom kellett velük és kicsit meghallgatni őket. Szerintem nagyon sok ember van ezzel a dologgal úgy, ahogy én voltam vele. Még azt is mondanám, hogy talán a legelfogadóbbak is.
György Hanna
Nálunk, otthon ez soha nem volt tabutémaként kezelve (az oviban is volt autista csoporttársam), ennek köszönhetően egész sok mindent tudtam róla a témahét előtt is. Nekem annyi különbséget rejtettek ezek a beszélgetések, hogy most szakemberek és ezekkel a nehézségekkel együtt élő emberek meséltek. Szerintem ez a hét mindenki számára rejtett meglepetéseket vagy érdekességeket. Amit kiemelnék az a csütörtöki nap volt, mert kipróbálhattam milyen lehet ezekkel a másságokkal élni, és magam is megtapasztaltam, hogy egyszerű dolgok is mennyire nehezek a mindennapokban is akár. Ez a nap segített abban, hogy el tudjam képzelni, hogy mi lenne, ha… Nyilván így sem teljesen tudom kitalálni vagy elgondolni, hogy milyen lehet, ha nem tudnám, mondjuk rögtön elmesélni, hogy mi történt vagy nem látnám az emberek arcát, akikhez éppen beszélek, vagy nem hallanám a hangjukat vagy mondjuk, csak akkor tudnék elindulni az iskolába, ha alacsony padlós busz jönne.
Persze így is csak apró betekintést nyertünk, nem is tudom teljesen elképzelni a helyzetet, de azt tudom, hogy nekik is ugyan ilyen nehéz elgondolni, hogy nekünk milyen lehet. Ha valaki így születik, neki az ő állapota a természetes közege, de a mindennapok nehézségei, azért ott vannak. Persze más az, ha az ember később veszti el a hallását, a látását vagy kerekesszékbe kerül, talán az még nehezebb. De akárhogy is, tartozunk nekik annyival, hogy nem alacsonyítjuk le őket, és ahol tudjuk, segítjük őket. Nem szánalomból, hanem, mert vannak helyzetek, ahol a környezet nem segíti pl. a kerekesszékkel közlekedőket.
Mi is vagyunk annyira különböző személyiségek, mint ők csak ez nem látszik a külsőnkön.
Losits Anna
Egy regényt tudnék írni most a bennem kavargó érzésekről/gondolatokról.
Arról, hogy mennyire tetszett ez a témahét, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az emberek tisztában legyenek ezekkel a dolgokkal és beszéljenek is róla, hogy mennyire megérintettek a beszélgetések és a mai film is, stb.
De mindazok ellenére, hogy mennyire szeretnék írni erről, most nem tudok. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, leírni gondolataimat, pedig bőven lenne mit. Számomra elképesztően fontos, hogy lehetőségem volt beszélni erről jobban és kevésbe érintett emberekkel is.
Sajnálom, hogy nem tarthat tovább, de remélem lesznek még hasonló programok az elkövetkezendő évek során.
Vida Bori
Fogyatékossággal élők
Ez a téma tabunak számít rengeteg közegben, abból az okból kifolyólag, hogy nehogy valaki feszélyezve, rosszul érezze magát egy pillanatra is. De ha csak egy kicsit is kínos témáról nem beszélünk, az nem jelenti azt, hogy az majd megoldja saját magát. A megoldás pont abban rejlik, hogy beszélünk róla.
Miért is esik nehezünkre ezzel a témával foglalkozni? Szerintem azért, mert nem nevezzük nevén a dolgokat, ködösítünk inkább, hogy az illúzió megmaradjon, és ne kelljen a mögöttes tartalommal foglalkoznunk. Ha nem nevezzük nevén a dolgokat, akkor hogyan is beszéljünk róluk?
Talán, ha először a saját gátlásainkat, kétségeinket, félelmeinket elengedjük és hagyjuk, hogy az egészet a teljes valójában szemléljük, könnyebben megérthetjük őket és szituációjukat.
Előszöris, nagyon fontos azt megérteni, hogy ők is esendő emberek, nem valami földönkívüliek speciális igényekkel. Ők is ugyanazokra a dolgokra vágynak, szeretetre és elfogadásra. Sokszor nekik többet kell nyújtani ezekből, mert lehet számukra egy evidens dologhoz több segítség szükséges.
A legfontosabb, amit tapasztaltam velük kapcsolatban, hogy partnerként kell őket kezelni, egyenlőknek.
Attól, mert még különbeznek pár dologban nem kell őket máshogy kezelni.
A teljes elfogadás sokuknak azt jelenti, hogy megtanultak a saját nyomorukon nevetni, vagyis kezelni, beszélni és mesélni róla.
És a leglényegesebb különbség, együtt érezni velük, nem annyit tesz, hogy lenézzük őket.
Buzogány Péter
Az elmúlt témahéten nagyon sokat tanultam a fogyatékkal élőkről. Sok minden újdonság volt számomra. Engem legjobban sportok fogtak meg, hogy hogyan tudnak a mozgássérültek röplabdázni vagy éppen kosárlabdázni és ki is próbálhattam és nagyon élveztem, de nem könnyű ez a fajta sport. Amikor kerekes székes kosarat játszottunk akkor jöttem rá, hogy bármikor megtörténhet velem és bármikor kerekesszékbe kényszerülhettek. Az olimpikon előadásán fogalmazódott meg bennem, hogy milyen egy paralimpia és mennyire elszántak a sportolok. Igazából akkor értetem meg, hogy milyen ez az élet, amikor a mozgásjavító intézetben jártam és láttam hogyan tanulnak, és hogyan van kialakítva az iskola. De sokat tanultam Zolitól is, hogy mit meg tud csinálni még így is, hogy korlátozott. Még így is boldog és viccelődik. A témahétből nagyon sokat tanultam, hogy milyen egy fogyatékkal élő ember élete.
Gáspár Rebeka
Megint eltelt egy újabb nap és most sem változott semmi. Minden ment a szokásos kerékvágásban.
Reggel felkeltem, felöltöztem, majd elindultam dolgozni. Néhány ember most is megpróbált segíteni a busznál felszállni vagy a zebrán átkelni. Csak azt nem értem, hogy miért nem kérdezik meg, hogy hogyan tudnának segíteni vagy kell-e egyáltalán valamiféle segítség és nem csak belém karolni hátulról és átcibálni az úttesten. Az, hogy nem látok az nem azt jelenti, hogy közlekedni sem tudok. Lehet, hogy azért nem megyek át az úttest másik oldalára zöld lámpánál, mert éppen várok valakit vagy csak simán jólesik ott állni. Honnan tudnák, ha meg sem kérdezik?!
A másik dolog, ami nem fér a fejembe az az, hogy miért kell sajnálni. Igen, nem vagyok olyan, mint az emberek többsége, hisz nem látom azt, amit más igen. De én meg látok, olyat, amit más nem képes észrevenni. Vannak dolgok, amiket én szebbnek képzelek el, mint mások és vannak, amiket nem. Minden egyes nap minimum egyszer meghallom, hogy: „Szegény ember! Milyen rossz lehet vakon élni!” vagy „Úgy sajnálom ezeket az embereket, akiknek nem adatott meg a látás. Milyen szomorú élete lehet neki!; Szegény biztos nem tud önálló életet élni!”. Gyűlölöm, amikor azt mondják világtalan. Van világom. Sőt, ugyanaz a világom csak máshogy érzékelem. Hadd mondjak el még valamit: igenis képesek vagyunk magunkról gondoskodni. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint mindenki más. Csak azért, mert egyvalamiben különbözünk, még nem vagyunk alacsonyabb rendűek másoknál.
Az emberek, amit nem ismernek attól félnek és, amitől tartanak, arról előítéletet alkotnak. A különböző fogyatékossággal élő emberek között is van olyan, akiben valamilyen őstehetség rejtőzik, de ezt a nyilvánosság sosem fogja megtudni, hiszen ezeket az embereket „elrejtik” a tömegek elől. Ha valamelyikük mégis megmutatkozik a nyilvánosság előtt, jön a sajnálkozás és a kirekesztés a többség részéről. Ez az, amin változtatni kell, de ehhez nem egy vagy két személy szükséges, hanem mindenki elfogadása és segítsége. Gondoljatok csak bele, milyen unalmas világban élnénk, ha mindenki egyformának születne. Minden ember más és ettől vagyunk különlegesek.
Somos Emma
Burkon kívül
Most először éreztem át a patrónusok nehéz helyzetét azzal kapcsolatban, milyen lehet megszervezni egy témahetet. A téma nem kevesebb, mint hogy megismerjük, közelebb érezzük, átéljük a fogyatékkal élők életét, és mindezt úgy és olyan mértékben, hogy a végen úgy érezzünk együtt a fogyatékkal élők problémáival mintha a legjobb barátnőnk fogszabályzójáról lenne szó.
Most érzem azt, hogy a hétvége miatt elszakított témahét kezd összeállni a fejemben. Összeáll egy hatalmas megdöbbenéssé és rácsodálkozásra. Olyan volt ez a hét, mintha egy addig enyhén hullámzó, tiszta, fehér paplant, kifeszítettek volna és vágtak volna bele egy aprócska lyukat, amin kikukucskáltunk erre a témára. Tovább növelve a nyálas, költői faktort, ez a hét egy úton való elindítás volt, amely az elfogadáshoz vezet.
A kedvenc témahét-pillanataim azok voltak, amikor személyesen találkozhattam fogyatékkal élőkkel. (Ez kicsit rosszul hangzik, mintha azt írtam volna le, hogy szétnézhettem az állatkertben – de inkább úgy érzem, mintha egy csodavilágba csöppenhettem volna, ahol mesehősökkel találkoztam.) Ez a csütörtöki „Nem adom fel” alapítvány programján volt a legmeghatározóbb (főleg mivel pénteken a KÖKI terminál rendezvénytermében voltam elzárva a külvilágtól).
A program során, hirtelen fordított helyzetbe kerültünk. Mi voltunk azok, akik tanultunk, számunkra volt új, ismeretlen a szituáció – és nem annak a fogyatékkal élőnek, aki ott állt velünk szemben. Az, amit tanítottak, amiről meséltek – az életük mindennapjai voltak – de nekem egy teljesen már dimenzió. Jelnyelvet beszélni, vakként közlekedni, tolószékkel szaladni és láb nélkül röplabdázni. Ezek az emberek mind képesek voltak erre. Én pedig csak ámultam, bámultam, hogy váó. Amikor azt mondjuk a barátnőimmel egy kockahasra, hogy de erős, akkor most már tudjuk, hogy igazából ezekre az emberekre gondolunk, akik mindennap varázsolnak és csodát tesznek.
Szerintem ahelyett, hogy a TV-ben, arról szólnak a mesék, hogy hogy repülnek a tündérek, és milyen színű a maci kakija – inkább arról kéne mesélni, hogy megy iskolába egy kerekesszékes kisfiú vagy, hogy ír leckét egy vak kislány. És a vége happyend. Jó, nem olyan, hogy megtalálják a tenger alatti kincset, hanem csak annyi, hogy időben oda ér az iskolába a fiú (ami még nekem sem jön mindig össze!) és befejezi a leckét a lány. (szintúgy)
Először azt akartam írni, hogy kíváncsi vagyok a velem egykorú fogyatékkal élők mindennapjaira, de rájöttem, inkább úgy fogalmaznék, hogy hiányoznak az én mindennapjaimból ezek a hősök, akik ugyanúgy azon izgulnak, hogy a sorozatban kivel jön össze a főszereplő, vagy hogy mi lesz a kaja a menzán. Vagy nem, lehet, sőt valószínű, hogy nem ezen izgulnak, hanem inkább azon, hogy megbámulják e majd őket az utcán, meg tudják e mozdítani a kezüket, mikor felkelnek holnap vagy lábra tudnak e állni valaha… Pedig ugyanazon kellene nekik is izgulniuk. Azon, hogy mi lesz holnap a kaja a menzán, hogy hol hagyta a pulcsiját és hogy mikor írunk dogát matekból.
A hét elején nagyon kíváncsi lettem, aztán picit megijedtem. De számomra a legpozitívabb, hogy a végére megnyugodtam, sőt, felvillanyozódtam. Hogy igen van ilyen. Bárkivel megtörténhet. És igen, nagyon rossz, felfoghatatlan, nehéz – de tovább lehet menni, lehet álmodni és sikerülhet. És sikerül. És ilyenkor kicsit az emberiségben megrökönyödött kamaszok szeme is megcsillan a reménytől: hogy de jó, hogy vannak ilyen emberek!
Wachsler Anna
Tudom, hogy most arról kéne írnom, mennyire megérintett a témahét. Ez a témahét néhány pillanatában így is történt. A Nem adom fel alapítvány csütörtöki programja megmozgatott, ugyanis olyan dolgokkal találkozhattam, és próbálhattam ki (szájjal festés, kerekesszék) és olyan érdekes emberek érdekes történetét hallhattam meg, amely nem csupán egy Google keresés végeredménye...
De úgy gondolom, hogy három (másoknak az évfolyamon négy) nap alatt, nem lehet megváltoztatni senki gondolkodásmódját vagy értékrendjét esetleg teljes elvrendszerét. Engem eddig is érdekelt a téma, és eddig is foglalkoztam a témával, így az érzékenyítés részét nem tudtam teljesen a saját bőrömön érezni. Ettől függetlenül érdekes volt a témahét és köszönöm a lehetőséget, ezentúl is nyílt szívvel fogok a témához állni.
Salacz Máté
Az elmúlt egy hét témája számomra nem volt újszerű, ismertem fogyatékkal élőket kisgyerekkoromból, viszont minden tekintetben hasznos tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodtam. A találkozás fogyatékkal élő emberekkel, egy igazán jó alkalom volt arra, hogy mi is betekintést nyerhessünk az ő életükbe, megismerjük mindennapjaikat és egy kicsit átéljük azt, amin ők keresztül mennek nap mint nap. Sajnálatos módon ezeket az embereket fogyatékosságuk miatt a társadalom háttérbe szorítja így nincs igazi lehetőségük teljes életet élni. Csütörtöki nap folyamán meglepődve vettem észre azt, hogy ezek az emberek sokszor fogyatékosságuk miatt több idővel rendelkeznek, ezt az időt pedig tanulásra fordítják. Ezáltal sokszor, jobban képesek egy adott feladatot végrehajtani, mint olyan emberek, akik nem élnek fogyatékossággal, de szintén ugyan azt a munkát végzik. Véleményem szerint, nagyon sokat kéne változtatni a jelenlegi társadalmi struktúrán, hogy fogyatékos emberek is lehetőséghez jussanak olyan munkakörökben, ahol nem feltétlen elvárás az, hogy mindenképpen egy ép ember végezze el az adott munkát. De ugyan így van ez a sportnál. Egy paralimpikon ugyan abban a támogatásban kell, hogy részesüljön, mint egy olimpikon. Továbbá le a kalappal a magyar paralimpikonok előtt, akik kevés támogatással is képesek voltak kimagasló eredmények elérésére a Riói Paralimpián!
Úgy vélem, a mi generációnk képes lenne ennek a társadalomszemléletnek a megváltoztatására akkor, ha ezt a fajta oktatást minden iskolába el lehetne juttatni, hogy más, a mi korosztályunkba tartozó gyerekek is szembesüljenek ezzel a problémával.
Hamecz Anna
Engem személy szerint Zoli látogatása hatott meg a legjobban. Elképesztő, hogy mit tud így is elvégezni, dolgozik háztartást vezet, de nem ez volt az legelképesztőbb, hanem az, hogy így is tudott örülni, nevetni magán. Elfogadta magát, beletörődött, hogy ő soha nem fog úgy játszani vagy futni, ahogy mi tudunk, de ennek ellenére mégis ő volt a legboldogabb ember a teremben. Olyan szeretetet sugároz magából, amivel mindenki napját fel tudja dobni. Mi csak néztük őt sajnálattal, döbbenten, ahogy a szüleiről beszélt, akik elhagyták őt amiért ilyennek született. Ez engem rettentően mélyen érintett ő pedig nevetve mesélte, mintha ez vidám történet lenne.
Az egész témahét rádöbbentett arra, hogy kik is ők valójában, hogyan élnek, mik a nehézségeik az életben. Nem mondom, hogy át tudtam érezni a helyzetüket, messze nem, csak megértettem. Szerintem nagyon tanulságos volt ez a témahét, főleg mert beszélgethettünk az érintettekkel, mert ezt nem tudjuk megtenni bármikor, csak látjuk őket az utcán, de nem tudjuk mit kellene tennünk, hogyan szólítsuk meg őket, segítsünk-e vagy sem. Ez a hét segített ebben, hogy hogyan kezeljük őket, hogyan segíthetnénk. Beletekinthettünk a mindennapjaikba például én a Vakok intézetében, ahol még egy csodálatos koncertet is hallhattunk a vak diákoktól karácsony alkalmából.
Nemes Sára
Nem tudom mások, hogy vannak ezzel, de őszintén, én eddig teljesen úgy éreztem, hogy a valamilyen fogyatékossággal élő emberek egy egészen más világban élnek, mint én. Természetesen nem néztem le rájuk és nem is néztem rájuk rossz szemmel sem, de valahogy mégis olyan távolinak éreztem őket. Bár a nagymamám testvérének a lánya vakon született és vele összefutottunk évente egyszer-kétszer, sőt beszélgettünk is, akkor is úgy éreztem, hogy ő más, mint én. Egyrészről nagyon sajnáltam őket, mert én nem hiszem, hogy kibírnám a hallásom, a látásom vagy a hangom nélkül. Másrészről viszont lenyűgözőnek találom őket. Egyszer megkérdeztem a vak rokonomat, hogy miért van az, hogy akárhányszor leül, rögtön megkeresi az első keze ügyébe keveredő felületet és elkezd dobolni rajta az ujjaival. Azt hittem ideges, vagy ilyesmi, de mint kiderült nem erről van szó. A kopogtatás hangja visszaverődik a falakról és ennek segítségével felméri, hogy mekkora az a hely, ahol éppen van. Én el sem tudom képzelni, hogy ezt valaha megtudnám tanulni.
A csütörtöki napszámomra lenyűgöző volt. Találkoztam siket, vak, és mozgássérült emberrel is. Ami egészen meglepett az az, hogy azt láttam, egyikük sem szomorú a fogyatékossága miatt, hanem megtanultak vele együtt élni, megtanultak találékonyak lenni, és megtanulták élvezni az életet úgy, ahogy van. Szerintem ezek olyan tulajdonságok, amiket sok teljesen ép ember egy élet alatt nem tanul meg. Most már látom, hogy ők is teljesen hétköznapi emberek, és bár vannak dolgok, amiben mások, mégis teljesen olyan emberek, mint én.
Göde Anna
Burkon kívül témahét reflexió
Én már körülbelül másfél éve járok közszolgálati munkára a mozgássérült általános iskolába és gimnáziumba. Megismerkedtem pár mozgássérült diákkal, jóba lettem velük. Aztán azt vettem észre, hogy bármikor jövök el tőlük, mindig úgy mosolygok, mint a tejbe tök. Rájöttem, azért van ez így, mert hihetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy van egy hely, ahol tényleg örülnek nekem. Ahol nem számít, hogy hogyan nézek ki. Csak az számít, hogy tudunk beszélgetni, közösen tanulni, hogy megpróbálok segíteni, és együtt örülök velük a sikereiknek.
Egyszer az egyik lánnyal megszerveztük, hogy hétvégén bemehessek hozzá. Akkor elmentünk együtt sétálni a Ligetbe. Megtapasztaltam, hogy milyen nagyon nehéz Budapesten kerekesszékkel közlekedni. Rengetegszer kellett megállnunk és segítséget kérnünk, mert a járdapadka hatalmas, és képtelen vagyok rajta feltolni egyedül a széket. Nagyon ledöbbentett az is, hogy volt olyan, aki kerek perec nem segített nekünk…
Most pedig részt vettem ezen a pár napon, ami ugyan elég rövid volt, hogy valós változást hozzon. De azt hiszem, azt elérte, hogy mindannyian elgondolkozzunk egy kicsit azon, hogy a burkon kívül élnek fogyatékossággal élő emberek is. S, hogy igenis foglalkoznunk kell azokkal a témákkal is, amik kényesebbek, amiktől tartózkodunk. Meg kell ismerni ilyen embereket is, meg kell tapasztalnunk, milyen is nekik. Másképpen nem tudunk megszabadulni az előítéleteinktől.
Ugyan másfél éve járok mozgássérültek közé, de azelőtt sohasem ültem még kerekesszékben. Most ezt is kipróbáltam. Festettem szájjal, és igenis ismerek olyan srácot, aki csak bizonyos korlátok között tudja mozgatni a kezét. Volt, hogy én írtam helyettük, mert nekik nehezebb. Kipróbáltam, milyen az, ha úgy kell sportolni, hogy az ember nem tud ráállni a lábára.
Szerintem az volt a legjobb az egészben, hogy mindannyian megismerkedtünk (még ha csak egy húsz percre is) ezekkel az emberekkel, akikről előző nap előadásokat hallgattunk. Mert bármilyen érdekes lehet, egy beszélgetés/előadás például az autistákról. De akkor fogunk is bármit tudni róluk, ha valóban megismerünk egy ilyen embert. Ha beszélgetünk vele, ha együtt játszunk, nevetünk. És rájövünk arra, hogy a korlátaik ellenére ők is ugyanolyan emberek, mint mi.
Szalai Bódog
Úgy gondolom mindenki jó élményekkel gazdagodott ezen a témahéten. Elsősorban a fogyatékkal élőkkel való kapcsolatunk szempontjából volt eredményes. Megismertük a helyzetüket, bepillantást nyertünk az életükbe és néha még a helyükben is kipróbálhattuk magunkat.
Mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy mérhetetlenül nagy kitartást és türelmet igényel ez az életforma. Lenyűgöző azaz akarat és elhivatottság amellyel ezek az emberek rendelkeznek, hogy ezt az életvitelt folytathassák. És egyben azok az emberek is lenyűgözőek akik ebben segítik a fogyatékkal élőket.
Ugyanakkor a társadalom hibáira is fel kell hívni a figyelmet. Fontos lenne, hogy a társadalomban, az életben és a munkaerőpiacon is legyen helye ezeknek az embereknek. A magyar társadalom legtöbbször nem hajlandó tudomást venni és/vagy elfogadni a fogyatékosokat akik ezért visszahúzódva remeteként élik az életüket. Ezen változtatni kell, ki kell lépnünk a burokból amiben élünk.
Számomra nagyon jó példa a fogyatékkal élőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetésre a paralimpikonok helyzete. Felháborítónak tartom, hogy egy paralimpikonnak kevesebb pénz jut csak mert hiányzik az egyik lába. Miközben ugyanannyi munkát beletesz a sportba mint egy egészséges ember, vagy még többet és mit kap ezért? Tisza melegítőt Adidas helyett, kevesebb figyelmet, kevesebb támogatást. Az egyenlőség megteremtésére kellene törekedni de ha ez a sportban sincs meg akkor ne várjuk, hogy a társadalomban meg legyen.
Én hiszem, hogy a mi generációnk toleránsabb és elfogadóbb lesz. De az is lehet, hogy sosem lesz a magyarból modern nyugati társadalom. Bár ne így lenne.
Angyal Mátyás
Ez a témahét a "Burkon kívül" nevet viselte, vagyis arról szólt, hogy megismerjük, hogyan is élnek emberek a mi életformánkon kívül. Szerintem a legfontosabb cél, hogy azokat az embereket is elfogadjuk és ismerjük, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. A mai magyar társadalomról azt lehet mondani, hogy zárkózott a fogyatékossággal élőkkel szemben. Az az adat is erre utal, hogy foglalkoztatottságuk a nyugati országokénak töredéke. Hogy miért? Az emberek (kivéve akik ismernek fogyatékossal élőket) félnek tőlük, mivel nem tudják, hogyan is kéne viselkedniük velük. Ha például valaki az utcán egy vakot lát meg valószínűleg nem megy oda hozzá, mert nem tudja, hogy pontosan, mit kéne tennie ezért inkább továbbáll arra gondolva, hogy majd valaki más úgyis segít, miért pont neki kellene? A másik kevéssé jó lehetőség, hogy valaki megragadja a vakot és nem is hagyja érvényesülni, elsiet vele. Ugyanez a helyzet más fogyatékossággal élőkkel, siketekkel, értelmi fogyatékosokkal. A társadalom elfogadását akkor lehet elérni, ha az emberek megismerik a fogyatékossággal élőket is és megtanulják, hogy milyen esetben, hogy cselekedjenek. Ha az emberek ilyen elfogadó felfogásúak lennének lehetőség nyílna, hogy a nagyobb odafigyelés keretében akadálymentessé tegyék a tömegközlekedést és az intézményeket és többen tanulják a jelnyelvet. Ez leghatékonyabban a fiatalság megszólításával érhető el, valahogy úgy mint ahogy ezen a témahéten is történt, hiszen a mi kezünkben van a jövő.
Papp Kata
Eszmefuttatás
Ezen a témahéten próbálták a patrónusok kitágítani a látáskörünket. Számomra ez a témahét megváltoztatta a nézőpontomat a fogyatékkal élő emberekről. Egy héttel ez előtt ez a téma, számomra tabu téma volt. Nem beszéltem erről a szüleimmel, hiszen nekem megadatott, hogy az egész családom egészségben él jelenleg, de az, hogy ez a jövőben megváltozhat, az én elmémben lehetetlen, hiszen mindenki a legjobbakat kívánja a családjának (jelen és jövő egyaránt). Ez előtt is tudtam, hogy élnek fogyatékkal élő emberek, akiknek az élete sokkal nehezebb, mint az enyém. Nekem a legnagyobb problémám, ha nem sikerül jól egy dolgozatom, míg van, hogy egy velem egyidős diák nem tanulhat a saját korosztályával szellemi visszamaradottság miatt, vagy esetleg nem tanulhat épp gyerekekkel, mert ő maga valami problémával született, ezáltal elszeparálják tőlünk.
Milliószor belegondoltam már, hogy milyen lehet máshogy élni, esetleg a látásom vagy a hallásom nélkül, de sose tudtam teljesen átérezni milyen is lehet. Ezután se fogom tudni, hiszen az ember addig nem tudja teljesen milyen is lehet az élet fogyatékosan, amíg meg nem tapasztalja. De eddig nem volt lehetőségem (vagy csak én nem akartam igazán, hiszen ehhez elég erősnek kell lenni) beszélni egy olyan személlyel, aki más, mint én/mi. Az, hogy egy hét alatt megtanította nekem a tolókocsis, mindig mosolygó férfi a barátjával, a látássérült nő a Dani nevű vakvezető kutyájával, a féllábú röplabdázó férfi és a vak kislány az ezernyi kérdésével a Vakok Intézetéből, hogy semmivel sem másabbak, mint én. Emellett tudni azt, hogy mindannyian úgy fekszenek le este aludni, hogy bármit megadnának egy teljesebb életért ráébresztett arra, hogy nekem semmi bajom nincsen ezen a világon, mert az én családom épp és egészséges, ahogyan a barátaim is és emellett én is. Eszméletlen hálás vagyok mindannyiuknak és csodálom őket, hogy így is képesek minden reggel mosollyal kezdeni a napot.
Kovács Tibor
Az elmúlt hét témája számomra nem volt új (burkon kívüli), mivel már kis korom óta ismerek fogyatékkal élő embereket. A kistestvérem is fogyatékkal élő, siket. Ezért tudtam, hogy nagyvonalakban mi várhat rám a témahéten. Emiatt nem megrémülve, félelemmel kezdtem neki a témahétnek, hanem reménnyel, hátha valami újat tudok meg a fogyatékkal élőkről.
Vissza gondolva a témahét nagyon jól volt felépítve. Az első előadásokon megtudtuk, hogy a fogyatékkal élők nagy része már születésükkor valami balszerencse folytán, válnak fogyatékossá, kisebb részük az aki baleset miatt vált sérülté. Az utóbbiaknak nehezebb feldolgozni a történteket, de láttunk arra is példát, hogy nem lehetetlen, és ezekkel a sérülésekkel is lehet boldogan tovább élni, erre egy magyar paralimpikon vívó vetíttet rá. Utána megismerkedtünk a sérülések fajtáival. Megtudtuk hogyan lehet ezeket a sérüléseket enyhíteni, a beteget fejleszteni, hogy akár az aktív társadalomba is betudjanak illeszkedni. Beszélgethettünk fogyatékkal élő emberekkel, kipróbálhattuk magunkat olyan helyzetekben, amellyel ők mindennap megküzdenek. A témahét utolsó napján, megnéztük a Tiszta szívvel c. filmet, ami szerintem nagyon jó összefoglalója volt a hétnek, megmutatta, hogy a fogyatékkal élő emberek is ugyanúgy tudnak élni mint mások. (lehetnek akár bűnözők is...)
A témahét végére kialakult bennem egy kép a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban: Nagyon fontos megteremteni a lehetőségeket, hogy amennyire tudnak maguktól boldogulhassanak, beilleszkedhessenek a társadalomba a fogyatékkal élők. A cél az, hogy aktívan részt vegyenek ők is a társadalomban. De segítséget csak akkor nyújthatunk nekik, ha azt elfogadják, és szerintem az egyik legfontosabb, amellett hogy segítünk azaz, hogy ne tekintsük őket különbnek, kezeljük őket úgy mint bármelyik másik embert. Tapasztalataim szerint ezt ők is így akarják, és ez a kulcs ahhoz, hogy teljes mértékben betudjanak illeszkedni.
Schiffer Lola
Én még a témahetünk előtt bukkantam rá erre a videóra, és már nem egyszer néztem végig. Nekem hihetetlennek tűnt, és el sem tudtam képzelni, hogy ezeknek a különleges embereknek milyen életük lehet. Az utóbbi pár napban viszont feltehettem a hasonló cipőben járóknak olyan kérdéseket, amik eddig számomra megválaszolatlanok voltak. Megismertem néhány olyan alapítványt, amik segítenek az ő helyzetükön. Gyakran hallottam siket zongoristáról, vak festőről, de legyen szó sportról, zenéről vagy művészetről, mindeddig elképzelhetetlennek tartottam. Most azonban, hogy egy néhány napig beleláthattam egy olyan kitartó közösség életébe, akik sohasem adják fel, már nem is értem, hogy mit is hívunk mi lehetetlennek...
Fürjes Juli
RÖVIDEN A TÉMAHÉTRŐL
Engem mindig is érdekelt a fogyatékosokkal, hátrányos helyzetűekkel való foglalkozás (kiskoromban míg a barátaim tűzoltók vagy focisták akartak lenni, nekem az volt a tervem, hogy egy hajléktalan szállót nyitok), alapvetően sose néztem rájuk lenézően. Egyszer viszont megfordult az a fejemben, hogy akár én is születhettem volna így, illetve velem is megtörténhetett volna az a baleset, ami velük, és akkor most én ülnék kerekesszékben vagy lennék szellemi fogyatékos.
Azóta még inkább próbálok segíteni, amit csak tudok, hiszen nem tehetnek arról, hogy pont nekik jutott a balszerencsés sorsból.
Az a legjobb módja, hogy ez eljusson a többi emberig is, hogy beleélik magukat abba az életbe. Erre tökéletes volt a csütörtöki nap, nekem az a nap tetszett a legjobban. Egy másik módja az, hogy meghallgatjuk a történeteiket és rájövünk, hogy egy hajszál választotta el őket az egészséges élettől, és ezek az apró balesetek velünk is megtörténhettek volna akár, vagy meg is történhetnek még.
Pont ma találkoztam megint az egyik kedves ismerősömmel, Zemlényi-Kovács Zoltánnal, a Hoppárézimi írójával, akinek segítek népszerűsíteni a könyvét. Amint meglátott, boldogan köszöntnekem és megkérdezte, hogy hogy vagyok. Ugyan nehezen lehet érteni, amit mond, de attól még egy csodálatos író és nagyon kedves ember. Sajnos ezt a legtöbb ember nem tapasztalhatja meg, mert a felszín alapján döntenek rögtön, anélkül hogy megismernék. Ez az egyik legnagyobb probléma az emberekkel: hogy esélyt sem adunk nekik.
Sándor Csenge
Ott ültem, és felmerült bennem a kérdés. Melyik fogyatékossággal tudnék leginkább együtt élni...?
Süket..- mondtam magamban. Aztán eszembe jutott, hogy nem hallgathatnék zenét. Pedig az az egyik legjobb dolog. És nem hallanám a nevetést, az ordibálást, vagy a kutyám nyusszogását, amit akkor csinál, ha nagyon boldog. Nem, mondtam magamnak. Néma? Leírni letudnám a dolgokat, de az hosszú és fáradalmas. Elmaradnának a meghitt beszélgetéseim mindenféle hülyeségekről a barátaimmal. Vagy legalábbis átalakulnának. Szeretek beszélni, még akkor is, ha sokaknak nem úgy tűnik. Úgyhogy nem, nem hiszem. Vak? Az a lenne a legfájdalmasabb. Hogy ne lássam az arcokat, az embereket, a színeket. Nem lenne mozi, nem lenne múzeum, nem lenne városban sétálás, gyönyörködés az élet apró semmiségein. Nem, a látásom kell. Mozgássérült. Hogy ne legyen mondjuk lábam. Vagy mindegy, tegyük fel, hogy kerekesszék. A szívem kicsivé zsugorodik, és nagyon dobog. Kiszolgáltatva élni. Futás, ugrálás, lépcsőzés nélkül. Klisé igen, de nem is lehet nagyon mást mondani..A szemekbe nézni, és látni azt a végtelen szánalmat és szomorúságot. És mondom én ezt, a "másik oldalról". Mert valljuk be, amikor ránézünk egy kerekesszékben ülő emberre. Amellett, hogy azt gondoljuk, szegény, de rossz lehet neki. Azt is gondoljuk. Istenem, köszönöm, hogy nem én. Köszönöm, hogy nem a családom egyik tagja. Borzalom. Ilyenek vagyunk, nincs mit tenni. Minden halál vagy tragédia hírnél ugyanezt gondoljuk. Vagyis én ezt gondolom. Szóval ültem ott a széken, szemembe világított a lámpafény, morzsolgattam az ujjaimat. És éreztem azt először, hogy milyen kurvajó dolgom is van igazából. Lehet itt papolni, meg hálálkodni, de nem hiszem, hogy szükséges. Egyáltalán kinek, minek? Csak le akartam írni azt a belső szennyes kis gondolatmenetemet, amit a fene nagy "szerencsém" felismeréséhez vezetett. (Ha másra nem is, arra rávezetett az az egy nap, hogy az élet így is, úgy is szép, és jó ahogy van.)
Csermák Klaudia
Nagyon érdekes volt számomra ez a témahét, mert korábban nem találkoztam személyesen ilyen emberekkel. A keddi és szerdai előadások után még úgy éreztem, hogy ez a témahét nagyon meg fog viselni de aztán a csütörtöki programok után inkább jó érzéssel töltött el, hogy ezeket az embereket megismerhettem.
Nagyon sok új dolgot hallottam tőlük és rájöttem, hogy ők sok olyan dolgot is észrevsznek a világból amik mellet mi elmegyünk. Az is érdekes volt, hogy régebben azt gondoltam, hogy ezek az emberek szomorúak és nem is élvezik az életet de ez után a témahét után megbizonyosodtam róla, hogy ők pont annyira élvezik az életet és minden pillanatát meg is élek. Nem azon szomorkodnak, hogy ők milyen állapotban vannak. A másik számomra fontos téma volt a amiről az előadok sokat meséltek, hogy hogyan tudunk mi segíteni nekik és, hogy nem is feltétlenül kell mindig nekik a segítség, mert sok mindent egyedül is meg tudnak oldani.
Összességében szeritnem ez egy nagyon hasznos és elgondolkodtató témahét volt. Örülök, hogy részese lehettem.
Törkenczy Petra
Burkon kívül
Engem ez a témahét jelentősen megérintett. Eddig is tudtam ezekről a dolgokról, de most úgy igazán tudatostul bennem, hogy ez mennyire jelen van a világban és mennyi problémát foglal magába.
Az első nap, amikor a Juli anyukája tartott előadást, már akkor az a másfél óra mély nyomott hagyott bennem. Az, hogy emberek észre sem veszik, hogy ezek a nehézségek mennyire jelen vannak a legkisebb gyerekeknél is és, hogy az ő szüleik mennyit küzdenek értük.
A szerdai nap előadásai annyira nem fogtak meg, mivel itt a velük foglalkozó emberek beszéltek, akik csak átérezni és nem átélni tudják ezeket a hátrányokat. Ennek ellenére, azért volt itt is mit tanulnom.
A csütörtöki nap annál inkább megrázott. Azt látni, hogy ezek az emberek fogyatékosságuk ellenére is ilyen erővel és akarattal rendelkeznek csodálatra méltó. Egyikőjük sem volt szomorú, mindegyikőjük vidáman, lelkesen és nyitottan foglalkozott velünk vagy mesélt az életéről. Nagyon tetszett az is, hogy „kipróbálhattuk" az ő életük egy kis részét. Nekem ez segített legjobban megérteni, hogy milyen is lehet az, ha valaki fogyatékossággal él.
A hétfői film is egy igen érdekes és tanulságos program volt. Itt a részletekbe is beleláthattunk és, a képek által „át is élhettük". Az is külön jó volt, hogy egy hátrányos helyzetű embereket foglalkoztató moziban/kávézóban nézhettük meg mind ezt.
Összességében számomra sok újdonságot nyújtott ez a témahét. Most már jobban eltudom helyezni ezt az egész témát a fejemben. Egy pontosabb képet kaptam az ő életükről és arról, hogy hogyan viselkedjek velük/hogyan segítsek.
Soroncz-Szabó Flórián
Az ember egy nagyon bonyolult lény. Nagyon nagyon bonyolult. És amiért bonyolult, rendkívül sokszínű és változatos is; mindannyian különbözünk. Ez azt is jelenti, hogy vannak köztünk olyanok is, akik valamilyen téren – legyen szó látásról, hallásról, mozgásról vagy bármi egyébről – korlátozottabbak nálunk, nincs meg a lehetőségük, hogy ugyanúgy észleljék a világot / hassanak a világra, mint sokunknak. Az meg egy másik bonyolult kérdés, hogy e miatt rengetegen miért tekintenek rájuk másképp (és itt sajnos nem pozitív értelemben értjük a másképpet).
Ennek a hétnek a célja az volt, hogy ezeket a megalapozatlan előítéleteinket megszüntesse. Mi tagadás, a hét előtt bennem is megvoltak ugyan ezek az előítéletek, és az első nap még ennek tudatában jöttem el az iskolába. Aztán napról napra formálódott az elképzelésem... Mindenképpen hasznosnak és fontosnak tartottam az idevágó témákról szóló előadásokat, de a leglényegesebbek az egész héten mindenképp a fogyatékkal élőkkel való beszélgetések voltak – végül is ők azok, akik igazán tudják, hogy miről van szó. Ráadásul ritkán van az embernek alkalma arra, hogy ne csak az általános, sokszor ismételt dolgokat hallja a témával kapcsolatban, hanem a mindennapokra, életmódra, életfelfogásra vagy személyes véleményekre is rákérdezhessen. Persze akkor marad meg a legjobban valami az emberben, ha élmények, saját tapasztalatok is kapcsolhatók hozzá. Ilyenek voltak például a bekötött szemmel játszandó játékok, a kerekesszék-kipróbálás, a szájjal festés, vagy a kommunikáció egy siketnéma emberrel.
Véleményem szerint nincs olyan ember, aki számára ne legyen hasznos, hogy (akár egy ilyen témahét keretében) megismerje a fogyatékkal élők életét, ami mint megtanulhattuk, lehet pont olyan teljes (ha nem teljesebb), mint bárki másé.
Tóth Keve
Én sajnos nem tudtam az egész témahéten részt venni csak az elején és a végén, de ezek kapcsán is megfogalmazódott bennem egy erős vélemény. Azok az emberek, akiket mi segítségre szorulónak bélyegzünk vagy csak hátrányos helyzetűnek. Ezek az emberek valóban ugyanolyanok, mint mi ugyanúgy viccelődnek magukkal, mint mással ugyanúgy meg tudnak csinálni bármit, mint mi ugyanúgy szerelmesek vagy álmodoznak a jövőjükről. Nem kell nekik mindenáron a segítséged, úgyhogy ne is erőszakold rájuk ők is meg tudják oldani, ha meg nem akkor meg kérni fogják és akkor kell segítened.
Nagy Dániel
A témahét elején elég negatívan álltam a témához. Nem volt szimpatikus, hogy kötelezően kell magam kellemetlenül érezni az iskolában. Személyes vélemény szerint a témahét rendkívül nyomasztó volt. Mint már írtam erre számítottam ezért próbáltam lelkileg felkészülni az ilyen élményekre (sikertelen volt természetesen, ilyenre nem lehet felkészülni lelkileg).
Amikor az előadások tartottak akkor rendkívüli volt a hangulat. Nem szoktam gondolni olyan témákra mint a siketség vagy vakság mert kellemetlenül szoktam magam érezni ha ilyesmire gondolok. Őszintén modnom, hogy teljesen megváltozott a nézetem ezzel a témával kapcsolatban. Valószínüleg az előadások és a vakok intézetébe tett látogatás tette. Eddig mindig elesett és gyámolytalan, félemberként gondoltam rájuk akikkel elbánt az élet és egy emberöltőn át kell szenvedniük. Kellemes csalódás volt amikor bebizonyosodott, hogy nagyon is tévedtem. Már nem gondolok rájuk úgy mintha minden egyes nap szenvednének. Ez az ő életük és ők így élik meg. Semmikép sem negatívan hanem úgy ahogy mi. Van hogy jó napuk van hogy rossz napuk van. Bizonyos szakmákban nem is különböznek tőlünk hanem ugyanannyit érnek.
Összességében tetszett a témahét, úgy gondolom, hogy mostmár tudok ilyen témán gondolkodni vagy ha az utcán látok ilyen embereket nem fog el rossz érzés irántuk mert nem szenvednek. Ezt jóérzés volt
megtudni. Meg azt is persze, hogy sosincsenek magukra hagyva, mindig segítenek nekik (ha szükségük van rá, de amúgy maguktól is boldogulnak). Ezt is jó volt tudni, hogy ezek az emberek nem az utcán magányosan várják a véget, hanem élik a saját életüket, csak a maguk módján.

PricewaterhouseCoopers (PWC) (2016.12.09.)

HÍD - tényleg megteremtitek! Közelebb kerültünk egymáshoz.
Nagyon kedves volt a fogadtatás, nem számítottam rá azt hittem, hogy kellemetlenül fogom magam érezni de nem így történt épp ellenkezőleg.
Féltem – őszintén! Soha nem voltam még kapcsolatban fogyatékkal élőkkel. Nagyon profik vagytok.
A Nórinál volt egy fantasztikus élményem, amikor „elvesztettem a látásomat”. Én gazdagabb lettem általatok. Köszönöm.
A kedvenc részem az az volt amikor őszintén sokat lehetett kérdezni.
Belső falat döntött le a mai tapasztalás, volt egy kis félelem bennem.
Döbbenetes számomra, hogy még mennyi elmaradás van Magyarországon.
Nagyon informatív volt minden állomás nagyon tetszett. A teljesen hétköznapi helyzetek megismerése nagyon tetszett.
Először feszéjezve éreztem magam de olyan hangulatot tudtatok teremteni ami teljesen feloldott.
Attól tud jól működni ez a tréning hogy az előadók annyira jók! Változatos a tréning és erőssége a nyitott előadók és a profizmus.

Kecskemét (2016.11.08.)

Lelkileg hatalmas pozitív érzés, hogy megismerhettelek Titeket. Félelmek oldódtak fel bennem.
Tömény az élmény egyszerre, egy nyitást érzek magamban.
Nagyon sok értékes embert ismertem meg hatalmas érzelmi élményt kaptam és akkor felteszem a kérdést magamnak :mi is az én problémám?
Megtanultam még jobban értékelni amim van. Nagyon köszönöm a tapasztalást.Ti sokkal erősebbek vagytok mint mi.
Sok emberben feloldottátok a gátlásokat pozitív élményekkel távozom.
Minden állomás fantasztikus volt. Nem gondoltam volna,hogy ilyen jól fogom érezni magam,hiszen még nem találkoztam fogyatékkal élőkkel.
Minden tiszteletem a tiétek, átértékelődött bennem az életnek a fogalma. Annak örüljünk amink van!
OK! ha ti nem adjátok fel akkor mi sem fogjuk!
Teljesen eltűnt az ÉN világom! Ti voltatok az ÉN segítőim holott eddig mindig ÉN voltam a segítő, nagyon köszönöm, hogy helyrekerült bennem sok minden!
Számomra megdöbbentő volt, hogy ennyi sok nyitott emberrel találkozhattam. Minden állomáson átkukucskáltam és olyan aktívak voltatok. Nyitottság-erő-derű, őszinte baráti találkozásként éltem meg ezt a délelőttöt.
Remélem, hogy egyszer majd beépítik majd az iskolában az órarendbe ezt az érzékenyítést. Szeretném kérni hogy nagyon sok ilyen érzékenyítő tréning legyen sok helyre eljussatok az országban nagyon sokat tanultam tőletek. Köszönöm, hogy megismerhettelek titeket mint EMBERT nem mint fogyatékkal élőket.

TANEX (2016.09.21.)

Felnyitottátok a szemem, olyan dolgokat tapasztaltam amit eddig nem. Minden elismerésem a csapatotoknak, sokat tanultam tőletek.
Akik jelen voltak azok megköszönhetik a lehetőséget, hogy ilyen színvonalon tudtak meg információkat, hogy hogyan tudunk a sérült embereknek segíteni.
Köszönöm szépen, öreg fejjel nagyon sokat tanultam tőletek.
Nagyon tetszett a pozitív hozzáállásotok az élethez és ezzel jó példát mutattatok a jelen lévő fiataloknak.
Nagyon sokat tanultam, hogy hogyan kell jól segíteni. Hosszú ideje az volt ez volt a legtartalmasabb napom az iskolában.
A sztereotípiám lazítására remek alkalom volt a mai nap, sok mindent másképp látok.
A Fiatal Diplomaták Klub nevében szeretném nagyon szépen megköszönni a pénteki, szerintünk igen jól sikerült közös eseményt!
A résztvevők visszajelzése rendkívül pozitív volt. Többen azt mondták, hogy szerintük eddig a Nálatok és Veletek megrendezett program a legjobban sikerültek közé tartozik.
Külön köszönjük, a sok játékot és foglalkozást, ami rendkívül színessé tette az estét.
A képeinket hamarosan feltesszük a csoport facebook oldalára. Ezeket örömmel megosztanánk Veletek is.
Bízom benne, hogy Ti is jónak ítéltétek meg az estét és az együttműködést.
Kellemes estét kívánok és meg egyszer köszönjük!

Debrecen (2016.03.29.)

Felnyitottátok a szemem, olyan dolgokat tapasztaltam amit eddig nem. Minden elismerésem a csapatotoknak, sokat tanultam tőletek.
A mi apró – cseprő dolgaink mellett jó volt látni a pozitívumot bennetek.
Nekem először kényelmetlen volt kérdezni, nehéz volt megfogalmazni, néhol kevés volt az idő, és én igen ki merem mondani dühöt éreztem amikor be volt kötve a szemem és nem tudtam elvégezni a feladatot.
Köszönöm, hogy bepillantást engedtetek az életetekbe. Jól éreztem magam vidáman, felszabadultan töltöttük ezt a napot veletek.
Köszönöm, hogy ilyen értékes embereket ismerhettem meg. Életerőt, életszeretetet kaptam tőletek.
Hasznos volt a tréning sok kérdésemre kaptam választ ami már régóta érdekelt engem. Örülök, hogy rátok találtam és egy tartalmas napot tölthettünk együtt.
Kellemesen csalódtam jól éreztem magam semmi keserűség nincs bennetek, ezt jó volt látni.
Egy kicsit kétkedve indultam ide de nagyon pozitív élmények értek. Nagyon közvetlenek és kedvesek vagytok, további jó munkát kívánok nektek.
Nekem a siket kultúra teljesen ismeretlen volt eddig. Köszönöm, hogy találkozhattam Szabolccsal, nekem nagy élmény volt.
Minden várakozásomat felülmúlta a mai nap, köszönöm a sok tapasztalást és hogy testközelből láthattam, hogy milyen pozitívan élitek az életeteket, nagy hatással voltatok az életfelfogásomra, gazdagabb lett általatok az életem.
Lélekben nagyon egészségesek vagytok, az origaminál jó volt Zoli segítsége , tovább szeretném adni a környezetemben az itt szerzett tudást.

Csillagberek Waldorf Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola (2016.03.07.)

Én nem voltam előítélettel ezért nagyon érdekes volt mindent megtapasztalni, szívesen venném ha sérült osztálytársam lenne.
Ahol a legtöbb időt eltöltöttem volna az a jelnyelvi állomás.
Nehéz állomás nem volt csak fura, jó volt kipróbálni.
Tetszett és először örültem a lehetőségnek, azt hittem, hogy unalmas lesz de túl gyorsan eltelt.
Az autizmusról sok dolgot tanultam meg.
Nekem kevés volt az idő! Jó lett volna többet itt lenni.
Most meg tudtam hogyan kell jól segíteni, főleg egy látássérültnek.
Minden állomás nagyon tetszett, főleg az autizmus volt nagyon érdekes számomra Dávid önkritikája tetszett.
Nagyon jó volt megtanulni a nevemet Szabitól.
Vikivel nagy élmény volt az egykezes öltözködés, vetkőzés,. Szabival jól éreztem magam és az autizmusról kaptam sok új információt, tetszett a tények – tévhitek tisztázása.
Nagyon örülök, hogy segítséget kaptam ahhoz, hogy tudjak segíteni nagyon intenzív és jól felépített volt nekem ez a tréning.
Tetszett, hogy ennyire interaktív volt.
Jó volt látni az osztályt, hogy ennyire nyitottak voltak, ugyanez vonatkozik rátok is és nekem rövid volt az idő.
Nagy élmény volt és jó volt látni, hogy az állapototokat nem traumaként élitek meg és hogy milyen boldogok vagytok.
Ha én kerülnék most ilyen helyzetbe talán nem rémülnék meg annyira mivel mindent megmutattatok, már nem lenne váratlan, ismeretlen a helyzet.

Újbuda Önkormányzat (2016.03.02.)

Legszívesebben beülnék egy sarokba, rengeteg érzés kavarog bennem, nagyon elfáradtam, sokféle benyomásom van. Ezután fogok merni segíteni, odafordulni. Köszönöm nektek.
Látássérült kollégával dolgozom együtt és ő is nagyon nyitott, jó és közvetlen a kapcsolat. Viszont nem tudtam elképzelni, hogy az utcán odamehetek-e valakihez, megszólíthatom-e, de a mai nap után határozottan tudom, hogy igen.
Kihívás volt számomra, hogy az eltérő sérültségek miatt a kapcsolatfelvételt nem tudtam elképzelni, de azzal szembesültem, hogy mindenkivel egyformán jól ment a kommunikáció, jól megértettük egymást:
Biztos voltam benne, hogy a mai nap hatással lesz rám, de felülmúlta a várakozásomat, jó lenne ha minél több helyre eljuthatnátok. Köszönöm, hogy megtanítottatok jól segíteni.
Végre tudok origamit hajtogatni! Újdonság volt a moped használata, jól éreztem magam minden állomáson.
Nagyon sok új információt kaptam tőletek, holott azelőtt 6 évig az esélyegyenlőség területén dolgoztam.
Minden kérdésemre választ kaptam. Köszönöm szépen.
Fontos az integráció! Engem az a kérdés foglalkoztat, miért nem találkozhattam régen sérültekkel, miért nem tanulhattam velük együtt? Miért nem sportolhattam együtt velük?
Sok új információt kaptam. Azt látom, hogy van amin nem lehet változtatni de úgy gondolom, hogy az elfogadással nyílik meg a teljes élet. Amin lehet változtatni az az életmód. Bezárkózol vagy teszed azt amit szeretnél! Ha nagyon akarsz valamit azt el tudod érni, ha teszel érte. Ez nem állapot függő!
Nagyon nyitottak vagytok, jól éreztem magam sok újat tanultam, még az elektromos kerekesszéket szeretném kipróbálni.
Nagyon örülök, hogy igazán tudtunk beszélgetni és egymásra figyelni.
Elméleti gondolataim voltak és jó, hogy gyakorlatban is kipróbálhattam, a pozitivitásotok erőt adott most nekem.

Újpesti Református Gyülekezet

Szívből köszönöm, hogy megismerhetlek benneteket, mind a 6 állomás gyarapította ismereteimet. Zozó vitalitása lenyűgöző. A láthatatlan színház élménye, egy életre szóló ajándék volt. Isten áldja meg mindenki életét gazdagon!!!
Köszönjük a szárnyakat és a nyitott szíveket! Isten adjon erőt a hétköznapokhoz is!
Amit itt tapasztaltam, azt meg kellett – de szinte úgy van, hogy szavakkal ki nem fejezhető! Életem eddig utolsó 10 évében én még ily csodát nem tapasztaltam. Sarokkő. A Nem Adom Fel Alapítvány munkáján kézzel foghatóan és szívvel láthatóan érezhető a Szent Lélek közvetlen munkája. Nagyon sokat tanultam. Istennek legyen hála, köszönöm szépen!
Meggazdagodtam! Hálás, szép és nehéz munka! Így is lehet teljes életet élni!
Legyetek ennek a teremtett szép világnak teljes jogú, értékű emberei! Annácska kapjon sok színes lehetőséget ! Legyenek szép és jó emberi kapcsolataitok akár a keresztény közösségben is. Ismerjétek meg a természet szép és mivoltát.
Adjatok jó és pozitív jelzéseket felénk, az úgynevezett nem hátrányos vagy sérült emberek felé! Soha ne érzettétek a kirekesztettséget! Áldás, békesség!
Áldást! Sok szeretettet! Új célokat! Erőt, kitartást és jó eredményeket a csapatnak! Sok támogatót!
Minden ember egyedi és különleges. Hiányozna, ha nem élne közöttünk. Céllal és feladattal teremtette a Földre. Jó meglátnunk egymásban ezt az értéket, és megismerve közösségben lennünk egymással.
Üzenet: Ne adjátok fel! Megtanultam segíteni a vaknak. Fontos a türelem és az elfogadás.
Kiválóan éreztem magam! Isten áldja az Alapítvány munkáját!
Hálásan köszönjük ezt a tartalmas szép napot! Isten gazdagon áldjon meg bennünket erővel, jókedvvel, reménységgel!
Köszönöm szépen a láthatatlan színházat!
Csodálatos emberekkel találkoztam ma. Nagyon megrázó volt számomra a láthatatlan színházban történtek. Köszönöm, hogy találkozhattam veletek, sokat tanultam tőletek! Főleg azt, hogy nem beteg emberként élitek az életet.
Mind kérhetünk türelmet és megértést egymástól. Én nem a te nyelvedet tanulom, és te nem az enyémet. Mi együtt a közös nyelvünket tanuljuk.
Köszönöm a beszélgetést Ricsi!
Csodálatos volt közöttetek lenni! Hálás vagyok az Istennek, hogy itt lehettem!
Istentől áldást, kitartást sok erőt kívánok!
Köszönöm, hogy megismerhettem az Alapítványt! Nagyon sokat tanultam az elfogadásról. Arról, hogy vegyük észre a másikat! A segítség ne rólunk szóljon! Úgy segítsünk, ahogy az a segítségre szorulónak jó! Isten áldja meg az Alapítványt! Köszönöm ezt a délelőttöt az Úrnak legyen hála!

ELTE Tanító- és Óvóképző Kar

Őszintén szólva bennem elég nagy félelem volt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de mindig is távolságtartóan álltam ehhez a témához, úgy éreztem, hogy nem tudom ezeket a dolgokat a helyükön kezelni. De ez a fenntartás bennem körülbelül 5 perc után teljesen megszűnt, teljesen felszabadultam. Minden egyes állomásnál egyre inkább megnyíltam és szerettem ott lenni. Minden állomás nagyon sokat adott, mind emberileg, mind pedig szakmailag. A végén amikor nagy körbe ültünk jó volt hallani, hogy kinek mit adott ez a tréning. Olyan jó volt látni azt, hogy nagyon fogyatékos emberekkel voltunk, mégis teljes értékű emberek és teljes értékű életet tudnak élni. Akkora szeretet áradt belőlük és nyugodtság, úgy gondolom, hogy mi akik teljes értékű „átlagos” emberek vagyunk, mindig panaszkodunk, mindenben csak a rosszat látjuk. Ők, akiknek igazán lenne okuk panaszkodni, egy rossz szót sem lehetett tőlük hallani, ez szerintem irigylésre méltó. Rengeteg hasznos információt kaptunk, sokkal gazdagodtunk, számtalan helyzetet kipróbálhattunk és nagyon élménydús tréningben volt részünk.
Izgatottan vártam már a napot, nagyon kíváncsi voltam, hogy pontosan hogyan is fog kinézni a tréning. Eleinte volt bennem némi félelem, de nem tudom pontosan megfogalmazni, miért is, lehet, hogy azért, mert még nem volt alkalmam közelebbről megismerni sérült embereket. Az ismeretségi körökben van/volt több olyan család is, ahol a gyerekek valamilyen fogyatékossággal születtek. Látni láttam őket, de semmi többet nem tudtam tőlük. Hétfőn délután, mikor először megláttam a fogyatékkal élőket, izgultam, de már nem féltem. Az egyik fiú, Karcsi már készülődött a táncbemutatójához. Őt figyeltem. Gyakorlás közben egyszer elkezdett közeledni Enikő Tanárnőhöz. Nagy szemekkel ránézett, és elmosolyodott. Számomra ez egy szívbe markoló pillanat volt. Talán még soha életemben nem láttam ennyire őszintén, felszabadultan és szépen mosolyogni valakit. Ez volt az első olyan momentum, amikor könnyeimmel küszködtem. Nem szerettem volna elsírni magamat, nem tudtam, hogy mit váltanék ki ezzel, de Karcsi tánca során ismételten ezt próbáltam legyőzni. Gyönyörű volt, és megható. A tánc után párosával kerültünk egy-egy tapasztalati szakértőhöz, akivel hat percünk volt beszélgetni. Én Karcsihoz kerültem, mert a vezető azt mondta, hogy pont olyan szép a mosolyom, mint neki. Nagyon boldog voltam, hogy vele beszélgettem. A bemutatkozás során kiderült, hogy hét éve táncol, és reméli, hogy a jövőben olyan emberekkel fog találkozni, akik támogatják színházi táncos karrierjét. Mondtam neki, hogy a barátom anyukája jelmeztervező, és hogy nagyon sokat járunk stúdióba, operába. Felcsillantak a szemei, nyitottak és barátságosak voltak, és láttam, hogy mennyire boldog volt ettől. Nagyon szimpatikusak voltak a különböző állomások és, hogy mindenhol mást tudhattunk meg. Számomra nagyon izgalmas élmény volt a kerekes székes stand, ahol Anna megmutatta, hogyan lehet kerekes székkel közlekedni. Még soha nem ültem benne, ezért nagyon érdekesnek találtam. Angi megmutatta hogyan kell bottal közlekedni. Nagyon nehéz lehet ezt megszokni. Sok más érdekes stand is volt, az egyetlen gond az volt, hogy gyorsan telt az idő, és még órákat beszélgettünk volna. Fantasztikus, hogy mennyire kedvesek, nyitottak és barátságosak voltak. Nagyon nagy feltöltődést nyújtott a tréning. Nem gondoltam volna, hogy ennyi pozitivitás, erő, kitartás, vidámság és humor lakik a sérültekben. Sok ember saját magának generál problémákat, pedig egészséges és mindenük megvan. A Nem Adom Fel Alapítvány tagjainak tényleg van problémája (a sérülésből fakadóan), mégsem siránkoznak, szomorkodnak, nem rossz hangulatúak, hanem vidámak, boldogok és a mának élnek. Biztos nekik is vannak nehezebb időszakaik, de nem értem, hogy egy egészséges ember miért okoz magának gondokat, tüneteket, pszichoszomatikus betegségeket, amikor élvezhetnék az életet. Jó lenne ha minden ember részt vehetne ilyen tréningen, mert stenukun ezt mindenkinek látnia kell, és példát vehetnének az Alapítvány tagjairól.
A terembe lépés pillanatától nagy kíváncsisággal töltött el, hogy mit is fogunk pontosan csinálni azon a délutánon. A táncbemutató nagyon nagy hatással volt rám. Gyönyörű volt számomra, a jelképekkel teli produkció. Ezután úgy éreztem oldottabb lett a hangulat. Egy siket fiatalemberrel kerültem párba. Nagyon érdekes volt kommunikálni vele, mivel nem olvas szájról, párja jelezte neki, amit mi mondtunk. Már ez óriási élmény volt, mivel nem kommunikáltam még siket emberrel. Nyíltan beszélt a magánéletéről is, ami még jobban oldottá varázsolta a hangulatot. A bemutatás után párokba rendeződtünk és végigjártuk az állomásokat. Először egy autista kislány történetével ismerkedtünk meg. A történet után kiderült, hogy az édesanyja olvasta el nekünk az életútját. Ezután bekötött szemmel kellett a folyosón közlekednünk, vakvezető bot segítségével. Nagyon jó volt, mert elmondta, hogyan segítsünk egy látássérültnek egy tömegben, vagy melyik oldalára álljunk minden esetben. Ezután megismerkedtünk egy fiúval, aki megmutatta nekünk, hogy a vidámság és a humor nincs összefüggésben a fogyatékossággal. Nagyon tetszett a pozitív energia, ami áradt belőle. Ezután egy autizmussal kapcsolatos játékkal játszottunk, amely bemutatta a tényeket és tévhiteket. A többi állomáson is rengeteg tapasztalatot szereztem és sok mindent megtudtam. Amit hazahoztam magammal az a pozitív energia és a vidámság. Feltöltődve értem haza és azóta is, ha rossz kedvem van, csak arra a délutánra gondolok és vidám leszek hirtelen. Nagyon köszönöm, hogy részt vehettem a tréningen. Óriási élmény volt. Örök hálám.
Harmadik, egyben utolsó érzékenyítő tréningen vettem részt március 16-án. Nagyon izgatottan vártam már az időpontot, s bevallom kicsit féltem is, amikor is találkozhattunk a Nem Adom Fel Alapítvány azon tagjaival, akik el tudtak jönni hozzánk aznap s részt vehettünk együtt egy tartalmas délutánon. A tréning során folyamatosan kezdett megváltozni bennem ez az érzés, felszabadultabbá kezdtem válni. Nagyon közvetlen volt velünk mindenki. Egy záró műsorral készült nekünk Karcsi, hiszen harmadjára voltam a karunkon idén már érzékenyítő tréninget tartani. Karcsi elektromos székével kezdett el ámulatba ejtően táncolni, közbe néztem a teremben ülőkön és mindenki arcára mosoly ült ki. A három részből álló tréning első részében kettesével-hármasával beszélgettünk. Egyik hallgatótársam, Karcsi és jómagam beszélgettünk. Ki mivel foglalkozik, hol él, mit szeret szabadidejében csinálni, mit érdemes róla tudni. Én Karcsit, egy mozgássérült és értelmi fogyatékos fiút mutattam be. Érdekes élmény volt első hallásra a beszéde, mert nehezen volt érthető. Karcsi 25 éves, jelenleg mesterszakos színháztörténész hallgató, nagyon szeret táncolni. Ugyanakkor, ha csak rá figyeltem, egy idő után már úgy kommunikáltunk egymással, mintha egy egészséges emberrel beszélgettem volna. A második részben különböző állomásokon voltunk, ahol tapasztalati szakértők vártak minket. A tréning utolsó részében mindenki elmondhatta, mit is adott neki a pár óra együtt töltött idő. Betekintést kaptunk a fogyatékkal élő emberek világába, és élményközpontúan megismerkedtünk a különböző fogyatékossági típusokkal. Most már tudom, hogyan közeledjek egy látássérült, illetve egy kerekes székes ember felé akár az utcán, akár máshol találkozok velük. Óvodapedagógusként magam is arra fogok törekedni, hogy körülöttem lévő gyerekeket érzékenyítsem ebben a hiányban. Nagyobb hangsúlyt kellene a fogyatékossággal foglalkoznunk tanulmányaink alatt. Nagy energialöketet kaptam a tréning során, mely rádöbbentett arra, hogy miként is szomorkodunk, aggódunk – mi egészséges emberek – piti dolgokon. Hiszen egészségesek vagyunk.
A félév elején már nagy örömmel vettem, hogy lesz Korai fejlesztés óránk, szükségesnek éreztem. Az órán már beszélgettünk a tréningről, így kíváncsian néztem meg a Nem Adom Fel Alapítvány honlapját. Kíváncsian vártam azt a bizonyos napot. Aggódtam, hogy milyen lesz fogyatékkal élő fiatalokkal találkozni. Aztán eljött az a bizonyos szerdai nap. Csoporttársaimmal már a folyóson ülve izgatottak voltunk, leginkább akkor kezdtem el aggódni, amikor megláttam a folyóson egy kerekes széket, mivel ez a legnagyobb félelmem, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Tanárnő bekísért minket az alapítvány tagjai közé. Eleinte nagyon megszeppenve léptünk a terembe. A fiatok nagyon vidámak és lelkesek, szívesen fogadtak bennünket. Körben ülés után egy bemutatkozás következett. Sok mindent megtudhattunk az alapítvány tagjairól. Már ekkor érezhető volt, hogy oldódik a feszültség. A bemutatkozás után következtek az állomások. Minden állomáson nagyon sok ismeretre tehettem szert. A siketek kommunikációjáról, az autizmussal kapcsolatos tévhitekről, a kerekes székes közlekedésről, ahol aztán nagyban feloldódtak a félelmeim, mosolyogva mentem végig az akadálypályán. Beszélgettünk az autistát nevelő édesanyával, vakvezető kutyusok gazdáival. Az állomások után már teljesen felszabadult volt mindenki. A zárókör alatt sok vicc is elhangzott. Összefoglalva egészen máshogy látom helyzetüket, új barátságok kezdődtek. Felszabadultan, és jó kedvvel távoztam a tréningről.
2015. 02. 23-án 16:00-tól volt az első érzékenyítő tréning, melyen én is részt vettem. Mikor a tanárnő említette az órán, hogy lesz alkalmunk találkozni az alapítvánnyal, nagyon örültem. Emlékeztem rájuk a tavalyi projekt hétről, mikor video vetítést tartottak Kolosai Nedda tanárnővel, és a koncertjük is emlékezetes volt. Még akkor utána, mikor betekintést nyertem napjaikba, csatlakoztam egy őket „kedvelő” csapathoz az egyik internetes közösségi oldalon. Így izgatottan, és nagyon kíváncsian vártam, hogy milyen lesz közvetlenül eltölteni velük több órát. A program is kíváncsivá tett, mert a tanárnő elmondta, hogy kipróbálhatjuk a különböző fogyatékosságokat, és ez szerintem rendkívül hasznos. Mi voltunk az első csapat, talán ez érezhető is volt a hangulaton. A teremben körberendezett székek, és különböző állomások vártak bennünket. Nagyon kedvesen köszöntöttek, és bemutatkozós játékkal kezdtünk. Én Gergő mellé ültem, vele beszélgettem először. Semmiféle félelem vagy tartás nem volt bennem. Öröm volt látni Gergő lelkesedését és vidámságát. Szerencsére mindent értettem, amit mondott, de nagyon kellett koncentrálni. A kopogtatója lenyűgözött. Úgy éreztem sokszor, hogy sajnálom, amiért ennyi nehézséggel kell megküzdenie, de a vidámsága mindig elfelejtette velem. Majd a látássérültek állomására mentünk, a siket, autista, kerekes székes, és végül egy édesanya, Kalmár Judit beszámolójára autista kislányáról. Végig nagyon jól éreztem magam, érdeklődéssel figyeltem mindannyiukra. Az utolsó állomás számomra nagyon szívszorító volt. A tréning végére a kezdeti feszültség teljesen eltűnt, mindenki felszabadult. A kezdéshez hasonlóan körben ülve fejeztük be, mindenki elmondta, hogy érezte magát, és mit visz haza magával. Csupa mosolygós arccal, és kedves gondolatokkal zártuk a délutánt. Ami engem illet, feltöltődve indultam haza és örömmel újságoltam családomnak ezt a kellemes és hasznos együttlétet. Borzasztó sok tudással gazdagodtam a fogyatékosokkal kapcsolatban. A legfontosabb, amit én hazavittem, az a hatalmas szeretet, ami az egész tréninget körbelengte. Lenyűgöző, hogy mennyi kitartás, találékonyság van bennük. Nagyon sok helyen kötelezővé tenném az ilyen foglalkozásokat, az emberek gondolkodása, felfogása igenis változzon meg a fogyatékosok kapcsán. Értelmetlen tőlük tartani, vagy megijedni, hiszen csupa szív személyiségek.
Amikor megtudtam, hogy van lehetőségünk részt venni az érzékenyítő tréningen, nagyon örültem neki. Két éve a gimnáziumban a továbbtanulást a Bárczi Gyógypedagógiai karán terveztem, de a szüleim óvtak engem attól, hogy talán lelkileg nem tudnám elviselni. De akkor se és most se volt bennem félelem.
Ám, amikor odaértem, valaki megkérdezte tőlem:
- Nem félsz?
Ott valami megváltozott bennem, féltem. Mit fogok hallani? Mit fogok látni? Hogyan viselkedjek? A bemutatkozó körben kezdtem el felszabadulni. Úgy gondolom Gergőnek köszönhetem. Vele ismerkedtem meg először, aki úgy mosolygott rám, mintha már régóta ismernénk egymást. Aztán elkezdődött, hogy az állomásokon jobban megismerhettem mindenkit. Norbi viccei, Judit nyugtató nézése után tudtam, hogy itt akarok lenni. A végére egyfajta baráti légkör alakult ki. Szeretetet, mosolyt, bátorságot kaptam tőletek! Életre szóló élmény volt. Most már biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félni, hiszen erősebbek vagytok, mint bárki gondolná. Köszönöm!
Már vártam azt a délutánt, amikor a tréningen részt fogok venni. Azonban nagyon fáradt voltam, a sok iskolai intéznivaló és a közelgő gyakorlatra készülés igen csak lefárasztott. Ennek következtében aznap úgy voltam vele, hogy biztos jó lesz és sok érdekes dologgal fogok találkozni, de a végén sietnem kell haza pihenni és tanulni, így ha kell kicsit előbb eljövök. Mindezek ellenére, ahogy elkezdődött a tréning egy nagyon kellemes érzés fogott el. Úgy éreztem, olyan helyen vagyok, ahol senki nem ítélkezik a többiek felett, ahol semmi nem számít csak az, ami az ember belsejében van. Egyből minden problémám köddé vált, nem izgultam vagy feszengtem a közelgő megmérettetések miatt. Ebben a pár órában minden egyszerűen lényegtelennek tűnt, azok mellett, amik azokban az órákban zajlottak. A végén úgy álltam fel a székemről, hogy nem érdekel mennyi az idő, hazaérek, amikor hazaérek, sőt még kevésnek is tartottam, azokat az időintervallumokat, melyek az egyes állomásokra jutottak. Az egész délután alatt, minden egyes állomásnál azt éreztem, hogy ezek az emberek, vagyis ti, sokkal jobban érzitek magatokat a bőrötökben, elégedettebbek vagytok a sorsotokkal, mint bármelyikünk. Az a jókedv, öröm és szeretet, ami sugárzik belőletek egyszerűen elképesztő és irigylésre méltó. Utána napokig tele voltam energiával és örömmel, amit nektek köszönhetek! Remélem még találkozunk!
Nekem sokkal pozitívabb (egy kimondottan jó) élmény volt, mint arra számítani mertem. Már mikor megérkeztem más volt a hangulata a teremnek, a közegnek, mint képzeltem. Izgultam nagyon, mindig izgulok. Most pedig a saját tudatlanságomtól, reakcióimtól tartottam. Aztán ez egyszeriben átalakult meghatódottsággá és csodálattá, mikor Karesz táncolt nekünk. Maga a mozgás is magával ragadó volt, de ami nekem különösen tetszett, az a tekintete. Tökéletesen látszott rajta minden érzelem, és én pontosan éreztem őket. Gyönyörű volt. A következő pillanat, amikor ismét oldódtak bennem a gátak, amikor Norbival bemutatkoztunk egymásnak. Olyan pozitív volt, vidám és főként vicces, hogy tulajdonképpen megfeledkeztem róla, hogy nem lát minket. Jól esett vele őszintén nevetni, és jó volt érezni, hogy benne sincsen semmi mímelt öröm, ő ilyen. Néhányszor, az állomások alatt úgy éreztem, hogy tudatlannak tartanak kioktatnak. Nem tudom, hogy ez védekezés egy-kettejük részéről, vagy semmi szándékosság nincs benne, de ekkor kicsit rosszul éreztem magam. Az utolsó állomásukon (Kalmár) Judit mesélt nekünk, míg képeket nézegettünk. Tökéletes „befejezése” volt a tréning ezen részének. A lányáról szóló történet magában is megindító volna, de Judit szeretetteljes, nyugalmas árasztó hangja valami még többet adott nekem. Nem is akaródzott elmenni onnan, jó lett volna még tovább beszélgetni vele. Mikor ismét körbe ültünk, újból izgulni kezdtem, de ebben már nem volt félelem, csak a tőlem megszokott jaj, beszélnem kell stressz. Amit akkor éreztem az a meghatódottság, feltöltődöttség és az öröm volt. Rengeteg dologgal lettem gazdagabb. Hajlamosak vagyunk folyton panaszkodni, pedig mennyi hiány mellett is lehet boldog, teljes élete élni. Ez példaértékű mindannyiunk számára.
Amióta tudtam, hogy lesz ez a találkozó, azóta minden nap eszembe jutott. Az alábbi kérdések merültek fel bennem. Vajon hányan jönnek? Milyen fogyatékkal élő emberekkel fogok találkozni? Mit szabad és mit nem megkérdezni? Igazából önmagamtól féltem, attól hogy hogyan fogok reagálni az emberekre. Féltem, hogy gorombának, esetleg tudatlannak hisznek azért, mert a könyveken és a jegyzeteimen kívül még nem volt tapasztalatom fogyatékkal élő emberekkel. Tetszett a találkozó felépítése, a 3 rész. A 2. rész volt a legtanulságosabb. Minden félelmem szertefoszlott, amikor az állomások között mentem és beszélgettem az alapítvány tagjaival. A tréning/találkozó elején elmondták, hogy bármit kérdezzünk, és merjünk is kérdezni. Ezt sokszor mondják az emberek, de az adott helyzetben nem biztos, hogy etikusnak tartják a felmerülő személyes fogyatékkal kapcsolatos kérdéseinket. Mégis éreztem, hogy bármit kérdezhetek tőlük. Készségesen válaszoltak minden kérdésemre. Nagyon sok pozitív élménnyel mentem haza. Hasznos volt a találkozó, egész este és még másnap is mindenkinek erről meséltem. A legfontosabb, amit tanultam, hogy ők tényleg teljes és boldog életet élnek. Pozitívan néznek a világra. Sokat adott nekem ez a találkozó. Az első fél óra elteltével kialakult egy annyira jó légkör és jó hangulat, hogy nagyon gyorsan elment az idő. Emiatt is mertem az összes kérdésemet feltenni. Ricsivel és Norbival baráti hangulatban telt az ismerkedés, velük még a találkozó után is beszélgettem interneten. Most már úgy érzem, hogy könnyebben el tudnám fogadni, ha bekerülne az óvodás csoportomba egy vak, vagy akár autista gyermek. Korábban az volt a baj, hogy saját magamtól féltem, hogy nem fogom tudni kezelni a helyzetet. Már tudom, hogy nem kell másként kezelni a fogyatékkal élőket, csak segíteni, támogatni őket, hisz ők teljes életet élnek, és boldogok.
Az érzékenyítő tréningen a harmadik csoportban vettem részt. Előző hetek során már többször is láttam a folyosón az előkészületeket, vagy azt, hogy valamelyik csoporttársam egy fehér bottal közlekedik az épületben. Ekkor egyáltalán nem éreztem félelmet, inkább kíváncsiságot és vártam, hogy már én is sorra kerülhessek. Számomra nem jelentett új helyzetet, hogy fogyatékkal élő emberekkel találkozzak, vagy ilyen sok időt töltsek el velük, mivel az általános iskolám egy speciális iskola volt. Integráltan tanultak velünk együtt a fogyatékkal élő gyerekek. Minden osztályban maximum két, valamilyen szempontból hátrányos gyermek járt. (hallás sérült, autista, down kóros, végtag nélküli, kerekes székes) Amikor végre eljött a nap, hogy én is megtapasztaltam az érzékenyítő sajátosságait. Elkezdtem izgulni, nem gondoltam volna előre, hogy ennyire közvetlenek és kedvesek lesznek, mint amilyenek voltak. Tartottam tőle, hogy mennyit kérdezhetek tőlük, megbántom-e őket, vagy már megszokták a hasonló kíváncsiskodó kérdéseket. Az érzékenyítő tréning egy tánccal kezdődik, amit szó szerint csodálva néztem végig. Nem tudtam leplezni boldogságomat, így végig mosolyogtam, miközben a táncoló fiút néztem. Annyi energiát és pozitív kisugárzást táplált felém, hogy abból nagyon sok önbizalmat merítettem még én magam is. Úgy gondolom az egész tréning során Norbi gondoskodott a jó kedvről. Sose tudtam volna elképzelni, hogy egy vak fiú, szinte saját magáról is ilyen vicceket tud mesélni. Elején nem tudtam, hogy most nevethetek-e, vajon tényleg viccnek szánta? De amikor jobban megismertem a bemutatkozás után, elmondta, hogy nagyon szeret vicceket mondani, főleg vakokról szóló vicceket. Itt már nem volt kérdés, hogy önirónikus történetein bártan nevethetek én is. Később kettes csoportokban forgórendszerrel váltottuk a helyszíneket. Alig vártam, hogy végre a siket fiatalemberhez leüljek. Nekem nagyon nagy vágyam volt, hogy a Bárczi Gusztáv Egyetemen felvehessem a bevezetés a jelnyelvbe című tárgyat, de sajnos eddig mindig óraütközést jelentett volna. Ajándékba kaptam egyik ismerősömtől tanulókártyákat, amin különböző jelek vannak rajzolva. Nagyon bántam, hogy nem kerültem előre, és próbálhattam ki magam, hogy milyen így beszélgetni. Ebből a három órából rengeteg pozitív energiát és csodálatot tudtam hazavinni. Nagyon nagy boldogsággal töltött el, hogy ezek a fiatalok a saját problémáik ellenére olyan jó kedvűek, viccesek és együttműködőek voltak, amilyenre néha egy nem fogyatékkal élő ember sem képes. Szerintem ők kimondottan nem örülnek, ha sajnálattal közelítenek feléjük. Nagyon sok területen kifinomultabb érzékszervekkel rendelkeznek. Leginkább az elfogadó együttműködést igényelik.
Először is szeretném megköszönni az élményt, amiben részem volt. Nagyon vártam, az érzékenyítő tréninget, mert más pedagógus ismerősömtől már hallottam róla. Az elején picit feszültek voltunk, de hamar feloldódott a hangulat, nagyon közvetlenek voltatok velünk. Amit szintén köszönök. Sajnálom, hogy csak ennyi idő állt rendelkezésünkre, de ez idő alatt is sokat kérdeztünk és tanultunk is. Engem nagyon érdekelt, hogy ha majd a saját csoportomba fog járni fogyatékkal élő kisfiú/kislány, hogyan tudnék segíteni, de most már azt hiszem, el tudnék indulni vele egy úton.
A harmadik egyben az utolsó tréningen vettem részt. Meglátva a teremben a mosolygós arcokat, öröm volt belépni. Egy gyönyörű táncelőadást láthattunk. Elakadt a lélegzetem mikor táncolni láttam a kerekes székes Karcsit. Annyi érzelem volt benne. Gyönyörű volt. Soha nem beszélgettem és nem is találkoztam azelőtt siket emberrel, most azonban a bemutatkozás során sikerült megismernem. Hihetetlen milyen nyitottan közeledett hozzánk. Nagyon meglepő volt számomra, hogy milyen könnyedséggel tud kommunikálni a fogyatékosságáról. Csupa szív ember. A következő állomásnál egy laza, mosolygós velünk egy idős lánnyal találkoztunk, akivel a kerekes széket próbálhattuk ki. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen életvidám. Kérdezgettem az életéről, hogy milyen szórakozási lehetősége van itt Budapesten egy kerekes székes embernek és kicsit elrettentett, hogy rengeteg helyen csak a bejutás van kialakítva, de a mosdózási lehetőség nincs, vagy raktárként üzemel. Jó volt látni, hogy őt ez nem tartja vissza és ugyanúgy mint a korosztálya ő is éli saját életét. Találkoztam Kalmár Judittal, aki egy szívhez szóló levelet olvasott fel autista lányának történetéről. Szomorúan hallgattam, hogy abban az időben még nem volt semmilyen szaktudás erről, nem tudták hogyan kell kezelni őket. De ennek ellenére ő nem adta fel, küzdött a lányával, szenvedett, de sikerült. Megtanulta, hogy ő más gyermek mint a társai, hiszen ő a gyönyörű kislánya. Ez a kislány pedig ma, ha nem is beszél vele, tud kommunikálni és dolgozik. Rengeteg erőt, és bátorítást adott számomra az élethez. Köszönöm szépen, és köszönöm, hogy részt vehettem a tréningen!
Március 9-én voltam a Nem Adom Fel Alapítvány érzékenyítő tréningjén. Izgatottan vártam a találkozást, kíváncsi voltam a tagokra, és arra is, hogy milyen program lesz. A tréning elején kettesével voltunk, ahol bemutatkoztunk egymásnak, és utána mindenki előtt a másik személyében kellett bemutatni egymást. Izgalmas volt, úgy jobban odafigyeltem a másikra, főleg, hogy egy siket fiú volt, akinek egy jelnyelv tolmács segített, illetve a velem való kommunikációban is. Ezután több állomás volt kialakítva, ahol kettesével vehettünk részt. Többféle témát érintettek az előadók: autizmus, jelnyelv stb. Az előadók abban a témában volt jártasak, amiben ők maguk is sérültek, fogyatékkal élők voltak. Rengeteg új dolgot tanultam, tapasztaltam. Kipróbáltam milyen tolószékben menni, vakon fehér bottal sétálni. A vakvezető kutya aranyos volt, barátságos. Érdekes volt beszélgetni a beszédben korlátozott fiúkkal, egy teljesen más világot tárva elém. Egy-egy állomáson még több ideig elidőztem volna, de kevés volt az idő rá. De így is sok ismerettel, élettörténettel gazdagodtam. A nap végén mindenki elmondta az érzéseit, a véleményét. Voltak megható pillanatok, én is elérzékenyültem. Amikor kijöttem az iskolából pozitív érzelmekkel, élményekkel voltam feltöltődve, és újra rá kellett arra a nagy igazságra ébrednem, hogy nem minden a pénz, a hatalom, hanem a szeretet az, ami által az emberek közelebb kerülnek egymáshoz, és nem kell teljesen épnek lenni ahhoz, hogy boldog legyen az ember, mert ez relatív, mindenki máshogy él meg dolgokat.
Kisebb - nagyobb félelmekkel indultam a tréningre. Bíztam a nyitottságomban és az emberekben, akik jöttek, ha kérdezünk majd valamit, csak nem sértődnek meg. Hiszen ezért jöttek el. A 3 órás tréning élvezetesen telt el és már az első perctől a félelem átalakult valami megmagyarázatlan pozitív érzéssé. Minden újabb percben, órában tanultunk, láthattunk és tapasztalhattunk olyat, amit sokunk azelőtt még soha. Interaktívvá tenni egy ilyen találkozót, a lehető legpozitívabb élményt, legmaradandóbb tapasztalatokat nyújtja. Én úgy éreztem, ez nem róluk, inkább rólunk szól. Nekünk kell megismerni, nyitottabbá válni és őszinte kérdésekkel bombázva kíváncsinak lenni. „Itt nincs rossz kérdés!” – hangzott el mindig, ami bennünk is oldotta a feszengést egy-egy kényesebb témához kapcsolódó kérdés során. A 6 állomás mindegyikén kedves, barátságos, nyílt és humoros (!!!) emberek vártak minket. Van, aki ezért, és van, aki azért sérült. Köztük is mindenki más, és máshogy kellett a helyzetéhez szoknia. A legtiszteletreméltóbb emberek járkálnak köztünk. Amíg mi panaszkodunk saját életünkről, hogy „nincs pénzem, le kéne fogynom, nehéz a suli”, addig ők minden rossz szájíz nélkül élik a nem kevés akadályba ütköző mindennapjaikat. És a legfontosabb, hogy ezt az ember csak akkor látja, érzi (és persze szégyelli el magát), mikor velük beszél. Ez velem is így volt. A közös beszélgetések szinte megfoghatóan szeretetteljes légkört teremtettek egy egyébként teljesen rideg tanteremben, és ez az, amit hazavisz az ember egy ilyen tréningről. Sajnálni? Kit kell itt sajnálni? SENKIT! Ez mindenkin érezhető volt. Az emberek köztudatában sok olyan dolog él, amely ha csak egy kicsit tisztázódna bennük, 180 fokos fordulatot venne. Sokszor sajnálkoznak, pedig van úgy, hogy egy Norbi nevű vak fiú nagyobb sikert ér el, mint egy látó. Lehet, hogy humorista versenyeket nyer, ráadásul mindenki imádja a hátrányából kreált viccei miatt (is)… Szerencsés vagyok, hogy részt vehettem egy ilyen tréningen, terveim közt van, hogy fogok még menni.Azóta panaszkodásaim rohamosan csökkentek, miszerint „milyen nehéz is ez az élet”…
Mindig is nagy empátiát éreztem a fogyatékos emberekkel kapcsolatban, bár ez a tréningig, mint kiderült, inkább csak elméletben létezett. Ezt úgy értem, hogy még nem nagyon kerültem ilyen szituációba, érkezésemkor kicsit hezitáltam is, hogy merjek-e bemenni. De hamarosan nagyon pozitívan csalódtam, mindenki nagyon kedves és közvetlen volt. Nem hittem volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni. Úgy érzem, ez-az empátia már a gyakorlatban is él nálam ezután a tréning után. Nagyon jó volt kipróbálni, hogy ők hogyan élik meg a mindennapjaikat akár kerekes székkel, akár fehér bottal. Közelebb tudtam kerülni az ő világukhoz, így az elfogadásban is nagy előrelépést tudtam tenni. Biztos vagyok benne, hogy az itt szerzett tapasztalatokat, élményeket a későbbi munkám során is hasznosítani tudom, ugyanis pedagógusként biztosan fogok találkozni sérülttel. Így mindenképpen nagy köszönettel és hálával tartozom a Nem Adom Fel Alapítvány szakértői csoportjának, akik valami nagy dologra tanítottak meg engem. Emellett a jó hangulatban eltelt délutáni programot is köszönöm, ahol csak úgy repült az idő.
Habár már több ilyen rendezvényen is részt vettem még sosem éreztem jól magam. Nagyon sok érdekes dogot hallottam és jó volt, hogy megtudhattam, hogyan élik az életüket a fogyatékos emberek. Több helyzetet is kipróbálhattunk, hogy milyen lehet fogyatékosként élni, pl. fehér bottal közlekedni. Ezek mind segítettek, hogy jobban átérezzem a helyzetüket. Nagyon tetszett, hogy néhányan a gyerekekkel kapcsolatos gondolatokat ismertették velünk, pl. azt, hogy egy autista gyermek hogyan tudja megtanulni a cselekvések sorrendjét, folyamatát, illetve, hogy milyen a siket gyermekek oktatása. Ezek leendő pedagógusként nagyon érdekeltek. A segítségadásról is sok szó esett, aminek örültem, mert sokszor volt olyan, hogy segítettem volna egy sérült embernek, de nem tudtam, hogyan tudnék, vagy egyáltalán igénylik-e. Ezután biztos vagyok benne, hogy sokkal bátrabban fogok segíteni és nyitottabb is lettem a sérült emberek felé. A résztvevő tapasztalati szakértők nagyon lelkesek és nyitottan meséltek nekünk az életükről, tapasztalatikról. Nagyon kedvesek és mosolygósak voltak, csakúgy árad belőlük az életerő. Teljesen feltöltődtem és pozitív gondolatokkal távoztam. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, szívesen részt vennék rajta még egyszer és mint leendő padagógus biztos vagyok abban, hogy a munkám során, ha lesz rá lehetőség én is elhívom őket a gyerekekhez.
Azt tapasztaltam, hogy ők nemcsak a szájukkal nevettek, hanem igazán szívből, és lélekből. Később azt is megtapasztaltam, hogy ők így is élnek: tisztán, szívből jövően. Számomra a legfontosabb tanulság az volt, hogy történjen bármi, minden rossz helyzetből ki lehet kerülni, mindenkinek van pozitív oldala és igenis létezik olyan egy beteg gyerek/felnőtt számára, hogy boldogság. Amit a legjobban megtanultam az, hogy ezek az emberek, akik talán kívülről gyengének tűnnek, ők a világ legerősebb emberei. Ők a mindennapok hősei, akik tiszta szívből élnek és éreznek. Ők azok, akik olyannak látják a világot, mint amilyen. Ők azok, akiket nem tud megfertőzni a társadalom. Tiszták, őszinték és nyitottak. És még ha csalódnak is, talpra állnak, mert egyszerűen megszokták, hogy küzdeni kell. Mennyivel bölcsebbek nálunk! És mennyivel erősebbek! Ha majd egyszer óvó néni leszek és lesz a csoportomban beteg gyerek, akkor szeretném ha a többiek is azt látnák, amit én, hogy ez a gyerek különleges. Segítségre szorul, de mégis erős. Szeretném ha a jövő generációi sokkal empatikusabbak lennének, mint a mienk. Szeretném, ha az emberek már gyerekkorukban megtanulnák hogy törődni kell egymással. Talán a jövő gyerekei megtanítják az embereket igazán érezni, és ami a legfontosabb: jól szeretni.
Rendkívül hasznosnak tartottam az érzékenyítő tréninget. Nagyon sokat tanultam a fogyatékkal élő emberektől, emberekről. Kaptunk információt arról, hogyan segíthetünk nekik / pl. közlekedésben / kipróbálhattunk sok mindent, hogy milyen bottal, kutyával közlekedni, mire kell odafigyelniük. Számomra meglepő volt, hogy mennyire intelligensek, humorosak, okosak, képzettek. Hatalmas életszeretet van bennük, megtalálta mindenki a maga útját. Az alapítvány tagjai csodás emberek, engem nagyon érzékenyen érintett, megható volt. Sajnos csak pár órás volt, kevésnek találtam ezt az időt, ellenben rendkívül hasznosnak. Köszönöm az alapítványnak, hogy eljöttek, és az érdekes, családias programot.
A tréning előtt szerintem majdnem mindenkiben voltak félelmek, velem is így volt ez. Féltünk attól, nehogy valami rosszat kérdezzünk, amivel esetleg megbántjuk a vendégeinket. Az első pillanatban, mikor bementünk a terembe egy nagyon pozitív légkör fogadott minket. Mindenki kedvesen köszöntött minket. Az első feladatunk egymás bemutatása volt. Az egyik tapasztalati szakértő beosztott minket 1-1 tapasztalati szakértőhöz. Én Dáviddal, egy autista fiúval kerültem párba. Nagyon sok mindent megtudtam róla, amit később én is próbáltam elmondani a többieknek. Amikor Dávid mutatott be, nagyon meglepődtem, mert átkarolt, pedig én úgy tudtam, hogy az autisták nem igazán szeretik a testi kontaktust. Hogy őszinte legyek nekem ez nagyon jól esett, mert nem láttam rajta, hogy kényszerből teszi ezt. A második feladatunk az volt, hogy minden tapasztalati szakértőnél eltöltsünk 10-12 percet. Volt akinél feladatunk volt, de volt akinél csak beszélgettünk. Nagyon élveztem a feladatokat és a beszélgetéseket is. Ricsi megdicsért minket, hogy mennyire jól ment a kerekes székkel való közlekedés. Rózsi is azt mondta, hogy ügyes voltam a bottal való közlekedésnél. Nagyon jól estek ezek a dicséretek. Én az utolsó pillanatig féltem attól, nehogy valami rosszat kérdezzek, pedig többször elmondták, hogy nyugodtan kérdezhetünk bármit. Sajnos nálam ez nem ”oldódott”, de ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam. Annyira jó volt látni, hogy ezek az emberek teljesen pozitívan állnak az élethez, boldogok és nem pedig elkeseredett, depressziós emberek. Én erről a tréningről nagyon sok pozitívumot és szeretetet vittem haza, és azt, hogy ezek után sokkal bátrabban fogok akár odamenni segíteni egy sérült embernek. A tréning után páran még Facebookon is bejelöltek, közülük Ricsivel tartom is a kapcsolatot.
„Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Ez az idézet jutott eszembe a délutánról. Mi és az alapítvány tagjai is (szerintem) a szívünkkel láttunk és igazán lényeges dolgokkal lettünk gazdagabbak. Ilyenekkel, mint boldogság, szeretet, pozitív energia. Rendkívül hálás vagyok az alapítvány minden egyes tagjának, hogy ennyi pozitív energiát kaptam, és egy szürke hétköznapból szívet melengető, emlékezetes délutánt csináltak. Ennek a napnak a hatására megbizonyosodtam abban, hogy ilyen területen szeretnék majd elhelyezkedni. 16 éve táncolok és szeretném ezt belevinni a munkámba. Remélem, hogy ilyen módon sikerül. Köszönöm, hogy akaratlanul is, de megmutattátok nekem, hogy minek szenteljem az életemet. Nem emelek ki külön semmit, mert nem tudnék dönteni. Az egész délután egy pillanatcsillag volt számomra, ami egész életem során ragyogni fog.
Nagyon vártam már az érzékenyítő tréning napját. Volt elképzelésem róla, hogy vajon milyen lesz, de még annál is többet adott. Hihetetlenül közvetlenek, fegyelmezettek és barátságosak voltak velünk az alapítvány tagjai. Mindenkivel őszintén, nyíltan, tabuk nélkül lehetett beszélgetni, kommunikálni. Több sérülésről is sok információval gazdagodtunk. Annyira ragadós volt Gergő, és Zozó jókedve. Norbinak pedig fantasztikus humora is van. Úgy gondolom ők azok, akik megmutatják nekünk, hogy mindent elérhetünk, és ők is legyőzték a saját akadályukat és ezek nem olyanok, mint a mi problémáink mégis mindent csinálnak, és a legfontosabb, hogy nagyon boldogok emellett. Úgy feltöltődtem a foglalkozás után. Hatalmas mosollyal az arcokon tele érzelmekkel távoztam az iskolából. Szeretnék még ilyenen részt venni és remélem, hogy még nagyon sokan átélhetik azt, ami itt történt velünk. Mindemellett kaptunk tanácsokat is, hogyan segíthetnénk nekik, és persze bátorságot ahhoz, hogy merjük megkérdezni, hogy miben segíthetünk nekik.
Nagyon jó az egész tréning légköre. Jól ki van találva, hogy állomások vannak, így sokkal személyesebb. Nyugodtan lehet kérdezni, nem kell attól félni, hogy megsértődnek. Nagyon barátságosak, segítőkészek és jó kedvűek, akik a tréningen vannak. Sok hasznos tanácsot is tudnak adni, hogy hogyan érdemes segíteni egy sérült embernek. Bátorságot lehet szerezni ezen a tréningen ahhoz, hogy az utcán oda tudjunk menni például egy vak emberhez segíteni. Fontos, hogy a kapott tanácsokat ekkor is tudjuk hasznosítani. Például kerekes székben ülő embernek hogyan kell segíteni a mozgólépcsőn, villamoson felszállni stb. Ezt nagyon fontosnak tartom, hisz sokan talán azért nem mernek segíteni egy sérültnek a villamoson, mert fél oda menni, nem tudja mit csináljon, vagy hogyan. Jó, hogy a tréningen mi magunk megtapasztaljuk egy kicsit, hogy milyen egy sérült embernek. Beleülhettünk kerekes székbe, vakvezető bottal mehetünk stb. Ha kipróbálja ezt valaki, már tudja könnyebben átérzi a másik helyzetét. Úgy gondolom, hogy így könnyebben megy oda segíteni valaki és azt is tudja, mire figyeljen. Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon hasznos és fontos dolog lenne, ha mindenki részt vehetne ilyen tréningen, mert a mindennapi életben tudná hasznosítani az ott kapott tanácsokat. Arról nem is beszélve, hogy emberileg mennyi mindent ad egy ilyen tréning. Gondolok itt empátiára, toleranciára, együttérzésre, elfogadásra. Azt gondolom, hogy ezek a dolgok elengedhetetlenek egy ép ember részéről a sérült emberek felé. Egy egészséges társadalom alapja az elfogadás, megértés.
Érzékenyítő tréning. Fogyatékkal elő emberek megismerése és megértése közelebbről. Nekem a lelkemet érintette meg. Azt mondják, „Ők” mások. Testben meglehet. Lélekben viszont értékesebbek, mint mai világban jó páran.
Rég éreztem magam ilyen jól, a 3 óra alatt sokat nevettem és fel sem tűnt milyen hirtelen szaladt el az idő. Megtapasztaltam azt is, hogy mennyivel nehezebb nekik az élet tolószékkel, szemük világát elvesztve, agyban és értelemben egy másik világban élve. Volt pillanat, hogy könnyek szöktek a szemembe, de nem a sajnálattól. Közhelynek hangzik, de annyi szeretetet kaptunk mindnyájan. Vidámak voltunk és nem a világ borúja járta át a hangulatunkat, hanem a vidámság, a közvetlenség, és igen, az érzés, hogy jó helyen vagyunk. Mindenkinek kötelezővé tenném, hogy részt vegyen egy ilyen tréningen. Részben azért mert aki „földhöz ragadtabb”, ők is tapasztalják meg milyen az, amikor az ember bizonyos korlátok közé van szorítva, át tudja érezni milyen nem látni, nem tudni járni. Akik pedig fogékonyabbak, bizton állíthatom, hogy feltöltődve fognak kilépni a teremből. Mindenkinek meg van a sorsa, és mindenkinek a saját életét nehéz néha megérteni és elfogadni, viszont óhatatlanul belém ötlött az „érzés”, hogy szerencsés vagyok és sok minden más mellett, ezért is hálával tartozom, amiért egészséges vagyok ép testben ép lélekkel. Főként mégiscsak az volt bennem, hogy tiszta érzésű emberek között vagyok, akik igen, mások mint mi. Jókedv, vidámság, szeretet, türelem, biztonság, bátorság, elfogadás, kitartás, van bennük. Sok embernek ebből kéne több. Mosolyogva mentem haza, és valahogy „könnyebbnek” éreztem magam. Jó lenne, ha ezekre a dolgokra fordítanánk több energiát és odafigyelést. Hiszek a csodákban. Nekem ez is az volt. Apró, pici dolgok, történések, amik igenis befolyásolják az életünket és hosszútávon a felfogásunkat is. Hiszem, hogy sok minden változhat, ha megváltozik az emberek hozzáállása is az élethez. Tisztában vagyok vele, hogy vannak problémák és gondok, nekem sem szűntek meg az akadályok, ugyanúgy „küzdök” a nehézségekkel, és nem látom „rózsaszínben” a világot. Szimplán, nem a szürkeséget sulykolta belém ez a pár óra, hanem jó energiákat kaptam. Felszabadultam picit, elfelejtve a minden napok búját, bánatát. Értékes pár óra volt. Nekem nem ott ért célt, hogy tudjam, hogyan közeledjek egy olyan ember felé, aki mozgássérült, nem hall, nem lát, értelmi fogyatékos. Úgy érzem eddig sem volt problémám ezzel. Pozitív töltetet kaptam. 3 óra alatt belepillanthattam és átérezhettem az ő életüket. Mindezt végig nevetve, „megfelelés” és elvárások nélkül.
Hatalmas élmény volt, nagyon sok új információt kaptam. Egy kis idő kell hozzá, hogy feldolgozzam. Nem foglalkoztam eddig hátrányos helyzetű emberekkel. Nagyon nehéz lehet a mindennapi életük. Értékes pár óra volt, sok mindent tanultam, hallottam.
Nagyon tetszett, hogy pozitívan dolgoztátok fel az élethelyzeteket.
Családomban van látássérült. Szervezésben volt dolgom hallássérültekkel. Ennek ellenére hirtelen nagyobb dolog volt ez a tréning.
Kicsit a hatása alatt vagyok. Bár voltam a láthatatlan kiállításon. Pozitív volt mindenki. Átértékeltem a dolgokat. Nem mindegy, hogy 2 órát kell túlórázni, vagy 2 órát a buszra várni, kerekes-székesként.
Interaktív formát külön kiemelném. Szívesen hallom, hogy mi hogyan tudunk segíteni a sérült embereknek. Van egy 3 éves Down szindrómás rokonom, ezért Ágit látni nagy élmény volt!
Mindenki nagyon kedves és nyitott volt, ezt nagyon köszönöm!
Családi érintettség van: asperger szindrómás, ezért volt nagy élmény. Sok munka van benne, hogy eljusson valaki idáig.
Maradandó élmény volt ez a tréning, amit magammal viszek.
Különleges ez a világ, amiben éltek, más szemüveget viseltek. Büszke vagyok rátok, sok érték és pozitív energia van bennetek Sokat merítettem belőle.
Magammal viszek egy pozitív hozzáállást. Ha nehéz napjaim lesznek, eszembe fogtok jutni, hogy a problémáimat jobban kezeljem.
Egy ilyen tréningre mindenkinek szüksége lenne! A segítség természetes legyen, ne csak ebben a 3 órában. Épüljön bele a mindennapokba!
Sajnálom, hogy a délutánt nem együtt töltjük. Kellene egy "haladó csoport", ahol többet megtudnánk Rólatok. Várom a folytatást!
Az életemet átértékeltem. Az én problémáim, és amit itt láttam az ég és föld, a kettő közötti különbség.
A külvilág számára talán „kisebbek”, lélekben viszont „nagyobbak”. Gazdagabb lettem sok mosollyal, érzésekkel és azzal, hogy megismertem Őket. Köszönöm!
Az életben nem tudjuk értékelni azt, amink van Találkozni mosolygós emberekkel, akik nehézségekkel küzdenek, ez csodálatos!
Hálámat szeretném kifejezni, hogy együtt játszhattunk. Csomó félelem volt bennem, hogy majd nem tudok kommunikálni veletek. Sokat tanultam rólatok és magamról is!
Elismerésem a programnak Az embernek nincs kapcsolata sérült emberekkel a segítés területén. Élveztem, és csak így tovább!
Anyukám arra tanított, hogy minden ember egyforma. Így éltem, és még inkább így fogok. Nagyon keményen dolgoztatok, míg mi élveztük. Derűsen, szeretettel, pozitívan tudjátok az életet élni.
A legnagyobb kihívás, hogy Zozó mellé kerültem, egymást kellett bemutatnunk, sikeres volt a kommunikáció, bár nagy kihívás volt nekem.
Minden egyes állomás tartogatott meglepetéseket. A rejtvényfejtés szuper volt. Kerekesszék volt a csúcsok csúcsa. Zozó humorérzékétől el voltam ájulva. Örülök, hogy mindenkivel megismerkedtem.
Nagyon sokat tanultam az állomásokon, csak jót tudok mondani, köszönöm szépen mindenkinek!
Kötelezővé kéne tenni mindenkinek, köszönöm, hogy eljöttetek, és bemutattátok ezt a világot.
Hogy ennyiféle emberrel találkozhattam, ennek nagyon örülök.
Wáó (szó szerint) és tisztelet! Ha valakinek van hátránya, nem semmi, és ezt mind mosollyal, gratulálok! Így tovább!
Nagy tanulság, türelem volt a tréning nekem, nagy nehézségekbe ütköztök, de ha ti vidáman teszitek, az nagyon jó.
Több lettem én is ma, a kommunikáció, mint eszköz nagyon fontos, azt hittem, hogy sokat tudok, de rájöttem, hogy nem.
Kiemelném: senkit nem láttam szomorúnak, a humorral és a szemlélettel együtt lehet élni.
Amit nagyon szerettem, a legjobbat próbáltátok adni, maradjatok ezen az úton, és csináljátok tovább...
Az egész atmoszféra: mindenki mosolyog, pedig nagyon nehezek a mindennapok, ami számunkra lehetetlen.
Az átlagos napomban nem találkoztam fogyatékkal élő emberekkel. A ti pozitív hozzáállásotok nagyon megfogott. Köszönöm.
Érdekes volt a mai világban, ahol nagy rohanás van, nincs idő a megállásra. Ti sokkal lassabban élitek az életeteket, ami nem baj.
A ti cipőtökbe helyeztük magunkat, a nehézségek ellenére humorosnak maradni, segíti a magunk fajtákat, nem sajnáltatjátok magatokat.
A résztvevők 95%-a vezetői beosztásban dolgozik. A türelmet, az empátiát nagyon fontos nekünk gyakorolni, és így élni. Gyakran vagyunk elégedetlenek, erőt merítünk belőletek.
Értékes amit csináltok. Hihetetlen pozitív energiát sugároztok. Köszönöm!
Nagyon megérintett. Tapasztalatokkal megyek tovább. Legyetek nagyon büszkék magatokra, lehetőséget adtok, hogy tapasztalatot szerezzünk. Köszönöm.
Köszönöm a résztvevőknek. Találkoztam már fogyatékkal élő emberrel, családunkban is van. Érdekes látni, hogy ki hogy éli meg, sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, mint mi.
Nagyon sajnálom, hogy a tréning nem kétszer ennyi ideig tart. Az elfogadás különleges, nem minden fogyatékkal élő ember viselkedik alázattal. Nálatok megtapasztaltam az alázatot, nyitottságot. Szociálisan érzékeny embernek tartom magam.
Pozitív élmény. Rengeteg kérdésem maradt még, de nagyon sok kérdésemre válaszoltatok. Sokszor próbáltam segíteni embereknek, de nagyon gyakran negatív visszajelzést kaptam. Örülök, hogy benneteket megismerhettelek, így megismerhettem a pozitív oldalát is.
Nagyon jó volt, sok kérdés volt bennem, nyitott volt mindenki, és őszinte. Köszönöm.
Nagy élmény volt, néha nagyon meglepett, hogy milyen jól tudunk kommunikálni egymással. Kutyás közlekedés megdöbbentett. Az általános iskolában a tanárok nem értenek jelnyelven, a gyerekek nem értik a szavakat. Volt egy vak kollégám, ismertem egy Down szindrómás gyermeket. Sajnos nem úgy nevelték őket, hogy beintegrálódjanak, intézetbe helyezték őket. Örülök, hogy fejlődés van ezen a téren.
Különböző szituációkba cseppentem. Családban van fogyatékkal élő, munkahelyemen is van ilyen kollégám, akivel kizárólag munkatársi kapcsolat van. Nagy élmény volt a kutya vezetése, és Zozó kommunikációja.
Megrettentem, hogy több az érzékenyítő, mint a résztvevő. Olyan betegségekkel is találkoztam, amivel eddig nem. Sokkolt, amikor Nóri "elvette" a látásomat. Kedvesen, nyitottan álltatok hozzánk. Köszönöm.
Annyira nyitott mindenki és tele vagytok szeretettel. Sok egészséges embernek kellene egy ilyen tréningen részt vennie! Jól éreztem magam.
A saját életemhez is másként állok ezután, sokat tanultam. Kicsit fenntartásokkal jöttem, de a pozitív energiátok hamar feloldotta bennem ezt az érzést.
Hálás vagyok, hogy itt lehettem, feldobtátok a napomat! Egyszerűen fenomenálisak vagytok! Nagyon gyorsan eltelt az idő, még lenne kérdés bennem.
Nagyon félve jöttem ide, mert még nem találkoztam ilyen fiatalokkal, sokat tanultam. Nagyon ötletesek vagytok a saját megoldásotok nagyon kreatív, főleg a szemüveg. Jó érzésekkel távozom. Sok kérdés maradt még bennem.
A tolerancia napon már beszélgettünk, de a mai nap sokkal többet adott. A sok információt nehéz volt feldolgozni, kicsit ijedt voltam,de feloldódtam és nincs bennem félelem, mert ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg. Most már tudom, hogy hogyan kell a gyakorlatban segíteni, ez a tréning ebben segített sokat. Az autizmus megrázott, mivel úgy gondolom a szülőknek ez nagyon fájdalmas lehet. A legnehezebb a fejírás volt.


Főoldal Az érzékenyítő tréning célja, bemutatása Munkatársaink Szolgáltatásaink Itt jártunk Rólunk mondták Fotógaléria Videógaléria Pályázatok Jogszabályok Kapcsolat Referenciák Tréning beszámolók Plakátok Megrendelőlap
Copyright © 2015-2018. Minden jog fenntartva. by Gergeli