• nemadomfel@nemadomfel.hu
  • +36 70 699 3319 (Hívható H-P / 9:00-15:00)
  • Iroda : H, Sz / 08:00 - 15:00

Barnabás Helga – Hiszem, hogy jobbá tudjuk tenni a világot

Személyesen nem tudtunk találkozni, a kérdéseimet e-mailen küldtem el Helgának. Ami kiderült róla ebben az interjúban, az csak megerősítette bennem azt, hogy igen, ilyen nyitott, érzékeny, empatikus emberekre szüksége van a világnak, a Léleköntőnek. Olyan lányra, aki fiatal kora ellenére ebben a lelketlen világban a személyével, a tudásával, a szívével, mosolyával erőt tud adni az autizmussal élő gyermekeknek és családjainak.

Aki még nem ismer, mit tudhat meg rólad?

Barnabás Helga vagyok, 24 éves. Idén végeztem az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán fejlődés– és klinikai gyermekpszichológia szakirányos pszichológusként. A mesterképzéssel párhuzamosan képződtem Antalfai Márta módszerében a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, ahol komplex művészeti terapeuta szakirányú továbbképzésen tanultam. Itt még vár rám egy államvizsga január-február környékén. Jelenleg az Alapítvány Léleköntő Programjában, valamint egy budapesti általános iskolában, iskolapszichológusként dolgozom.

Nem Adom Fel Egyéniségek

Hogyan vezetett az út az Alapítványhoz, és mi itt a fő feladatod?

A Nem Adom Fel Alapítványon belül én a Léleköntő Programban vagyok jelen. Két éve találkoztam először a Léleköntővel. Azon a nyáron, egy hétvégén az egyik szaktársam tett ki egy posztot a csoportunkba, hogy sürgősen keresnek a következő hétre önkéntes segítőt egy táborba, egy autizmussal élő gyermek mellé. Én épp ráértem, úgyhogy – bár volt bennem félelem, hiszen még sosem találkoztam autizmussal élő gyerkőccel – elvállaltam, és életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor. Hihetetlenül jó volt megtapasztalni a tábort, hogy milyen egymásra való odafigyeléssel, szeretettel, nyitottsággal, őszinte érdeklődéssel fordul mindenki mindenkihez. Egészen rendkívüli az a szemlélet, az érteni vágyás, amit akkor, és azóta is folyamatosan tapasztalok, tanulok. A következő évben, 2019-ben, ismét részese voltam a tábori napoknak, majd ősztől az intenzív terápiás napokon is bekapcsolódtam hétről hétre a Léleköntő működésébe. Ekkor már közös terveket szőttünk, hogy milyen csodás lenne, ha pszichológusként majd itt is dolgozhatnék a diplomám megszerzése után. A karantén alatt kezdtem el csatlakozni a team megbeszélésekhez és egyre több szervezési feladathoz, majd szerencsére úgy alakult, hogy megtarthattuk az idei táborokat, ami számomra egy rendkívüli önismereti utazás volt minden pillanatával együtt. Itt fogott el az az érzés, hogy először az életemben, végre igazán a helyemen vagyok. Hogy milyen csodálatos ebbe a csapatba, ezek közé a ragyogó emberek közé tartozni, ahova bármikor örömmel jövök, mert értelmet adnak… mindennek. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, és most már hivatalosan is itt dolgozhatok az Alapítványnál ebben a programban. És hogy mit is fogok csinálni? Több művészetterápiás csoport indítását tervezzük ebben a tanévben, amelyeket autizmussal élő gyerekeknek tartunk majd. Izgatottan várom, hogy hogyan fognak alakulni ezek a csoportok, hiszen ez egy merőben új terep lesz mindannyiunknak. Emellett pedig mindenféle szervezési feladatban is részt vállalok, mint például a Szakmai Napunk koordinálása.

Mit jelent neked a “nemadomfel” érzés, lelkület?

Nagyon szeretnék mindig ilyen lelkes maradni. Úgy érzem, hogy az az optimizmus mozgat előre, amivel igyekszem jelen lenni a mindennapokban. Az a szenvedély, amivel napról napra hiszem, hogy tudunk segíteni, hogy jobbá tudjuk tenni picit (vagy esetleg még annál is jobban) egy gyermek életét, családok életét, a világot…

Nem Adom Fel Egyéniségek

Milyen terveid, álmaid vannak a jövőben?

Van sok tervem szakmailag is, és a magánéletben is, de azt hiszem, arra vágyom leginkább, hogy minél több mosoly, nevetés, ölelés, szeretet, kedvesség, finomság legyen, és vegyen körül mindenkit.

Szabadidődben mit csinálsz szívesen?

A szabadidőmben mostanában szeretek picit lelassulni, kevésbé dinamikusan létezni, ellensúlyozni azt a tempót, amivel a hétköznapokban működöm. Szívesen töltöm az időmet a párommal kávézókban, vagy csak otthon bekuckózva olvasva, filmet nézve, főleg így az őszi hónapokban. Szeretek együtt lenni a családommal, barátaimmal, beszélgetni, társasozni. Ha van rá lehetőség, akkor utazni, kirándulni. Nagyon közel áll hozzám a zene, annak minden formájával együtt: tizenöt éve klarinétozom, és a mai napig igyekszem hazalátogatni a szülővárosomba és beülni játszani a zenekarba, illetve zenét hallgatni, koncertekre járni is nagyon szeretek. Ezek azok, amik feltöltenek, kikapcsolnak, inspirálnak (a Léleköntőn túl).

Van-e kedvenc történeted, idézeted, mottód, ami téged és az életfelfogásodat tükrözi?

Vannak olyan történetek, emlékek, amik nagyon magukkal ragadtak, megérintettek és szívesen emlékszem vissza rájuk. Talán akkor tudom jól „összehozni” ezeket az „életfelfogásommal”, hogyha kiemelem belőlük a számomra legfontosabb, mindegyikben közös részletet. Mindben van egy pillanat, ami szavakkal leírhatatlan. Például egy olyan egymásra pillantás, egy összenézés, egy értintés, amiben hatalmas mélységek, érzelmek vannak, olyanok, amiket nem kell (vagy nem is lehet) kimondanunk, mégis mindketten tudjuk, érezzük, hogy ott vannak. Ezekért érdemes igazán élni szerintem… 🙂

Szöveg: Dubniczki Csilla

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content