• nemadomfel@nemadomfel.hu
  • +36 70 699 3319 (Hívható H-P / 9:00-15:00)
  • Iroda : H, Sz / 08:00 - 15:00

Interjú Fabók Endrével

„Sziasztok! Fabók Endre vagyok, kaptam egy kérést, miszerint egy kicsit mutatkozzam be nektek. Ebben segítőtársam lesz, aki már több felvételt készített rólam: most a kamera mögött nővérkém ül, maszkban, ilyen világot élünk… és ő segít nekünk ezt rögzíteni. Ő lesz az, aki felolvassa a Csilla által összeállított kérdéseket, amelyekre igyekszem kielégítően válaszolni. Kati, jöhet az első kérdés! :)”

Fabók Endre bemutatkozó videót készített az interjú kérdések megválaszolása helyett, ám mivel én hallássérültként ezt nem tudtam leírni, így Szüts Diana munkatársunk segített nekem a leírásban. Fogadjátok szeretettel költőnk bemutatkozását! Becsülöm benne, hogy mindig pozitív tud lenni olyan helyzetben is, amikor már más rég feladta volna! Nem nagyon változtattam a válaszokon, mert így sokkal érdekesebb lett. 🙂

Csilla: Mondj néhány szót magadról. Iskolai végzettségedről, tanulmányaidról, fogyatékosságodról.

Endre: 1988-ban születtem, 32 esztendős vagyok, és gimnáziumba, a Lónyay Utcai Református Gimnáziumba jártam. Aztán innen mentem tovább az ELTE-re biológia szakra, ennek is…. szóval, ennek vége szakadt, mert egy idő után nem nagyon láttam. Tudom, hogy ez most lehet, hogy nagyon furcsán hat, hiszen egy átlagos szemlélő, ha rám néz, úgy gondolja, hogy márpedig én mindent látok. Nem. Látási fogyatékkal élek, az, hogy tolószékben ülök – én mozgásszervileg csak rokkant vagyok. Tehát, ha kapaszkodom, mint egy csimpánz, akkor tudok még járni, tehát van rollátorom is, tehát én még csak rokkant vagyok, mozgásszervileg, fogyatékossággal nem élek.

Csilla: Hogyan kerültél a Nem Adom Fel Alapítványhoz?

Endre: Édesanyám látott egy bemutatkozó filmet a kávézóról. Nagyon megtetszett, egyrészt az ott dolgozó emberek – akik most már hál’ Istennek kollegáim is lettek -, az ő boldogságuk, kedvük, lendületük, tenni akarásuk. Így aztán összeszedtem a bátorságomat és elmentem az alapítványi irodába… Nem! Először a Kávézóba, és a Kávézóban egy nagyon kedves hölgy mondta, hogy eljuttatja az önéletrajzomat az Alapítványnak. Merthogy nyilván a Kávézóban a remegő kezeimmel nem valószínű, hogy teljes pohár garnitúrákat tudtak volna fizetni a kávézó vezetői :), így aztán az Alapítványhoz kerültem át, ahol Kónya Marika igen kedves volt velem, és tulajdonképpen azon nyomban felvett az Alapítvány tapasztalati és szakértői csoportjába, és így elkezdhettem a munkát a NEM ADOM FEL Tréningcsapatban. Ez volt 2018 tavaszán.

Csilla: Mi lett a feladatod?

Endre: Ugye a munkánk lényege tulajdonképpen az, hogy közel vigyük, megmutassuk az úgymond „ép” embereknek, hogy mi is a fogyatékosság és hogyan lehet együtt élni vele. Bár a fogyatékosság, az egy óriási spektrum, mindenkinek más a gondja-baja. De dolgozhatunk, hál’ Istennek, elviszem, közel viszem, gyerekekkel megismertetem milyen is az, amikor egy ember élni akar, csak hát vannak neki nehézségei. Ezért egy kicsit valamit másként csinál, de hogy ha erről beszélünk, akkor esetleg legközelebb, amikor találkoznak egy hozzám hasonló, vagy valamilyen sérültséggel küzdő emberrel, akkor nem azt mondják, hogy hát ő…. az az ember, akit el kell kerülnünk. Hanem azt mondják, hogy ja, neki is vannak problémái, de biztos tud kommunikálni, tud valami olyat mondani nekem, ha nyitott vagyok felé, akkor lehet, hogy hasznos lehet, vagy akár barátommá fogadok egy ilyen embert.

Csilla: Most a járvány idején, hogyan és mivel töltöd a napjaidat otthon? Mire van több időd, mire figyelsz jobban?

Endre: Elkezdtem verseket tanulni. Ez nagyon jó nekem, mert ezt igazából csak 17-18 éves koromig tettem meg. Utána már kicsit másfele vitt az élet, nem voltak olyan rendezvények, ahol az ember fölléphet és elmondhatja az általa tanult verset. Most, hogy így bezáródtunk, videó kapcsolatban tartjuk a kollegáimmal a kapcsolatot, meg telefonon, és próbáljuk kitalálni, hogy ugyan mit tudunk mi tenni… Megvan rá a lehetőségünk, ugyanúgy beszélni, beszélgetni – bár beszélgetni valójában nem tudunk, épp az a probléma. Beszélhetünk hozzátok, remélem, hogy így is sikerül valamit átadni. Az alapkérdés mi volt, bocsánat? 🙂 Majd erre is kitérek, hogy miért is ilyen rövid az én eszem.

Csilla: Hogyan, mivel töltöd a mindennapjaidat?

Endre: Igen. Szóval, verseket tanulok, és elmondhatom őket. Nagyon nagy öröm számomra az, hogy erre tulajdonképpen még képes vagyok. Tehát van bent egy olyan mikrochip, kapacitás az agyamban, hogy el tudok tenni akár hosszabb írásműveket is a fejembe, és ezt előadni. Elkezdtem haikukat írni. Ez egy nagyon különleges dolog, annyit mondanék róla, hogy a haikuk olyan picik, hogy igazából nagyon sokan nagyon szívesen megtapossák és lesöprik őket. A haikuról valójában nagyon keveset tud az európai ember. A haikunak két szabálynak kell megfelelni: semmi több – kettő, de az a kettő legyen meg, mert különben az nem haiku. Beszélhetünk cseresznyefákról, meg mindenféle japán képekről, cseresznyefa virágzás és egyebek, de az nem haiku. Attól még nem haiku – nagyon kemény szabályrendszere van annak, hogy hol van a hangsúly. Nem csak ütemhangsúly – merthogy az csak a cizella, tanuljunk meg először magyarul beszélni. A hangsúlyt hová helyezem, hol van, ez is igen fontos egy haiku megírásakor. Szóval, nagyon pici egy haiku, annyira pici, hogy én el tudom tárolni a fejemben, forgatni, nem kell hozzá papír, írni, nem kell semmi. Csak ülök, és haikut írok. Ez egy nagyon jó elfoglaltság az én szempontomból. Régen írtam hosszabb verseket és ilyesmi, de képtelen vagyok már úgy írni, hogy azt el is tudjam olvasni három négy nap elteltével. J Úgyhogy az kiesett, de ezek a picike, rövid kis – ez egyetlen mondat, egy haiku, – azt el tudom tárolni a fejemben. Úgyhogy most ilyesmivel foglalkozom. Verseket tanulok, haikukat írok, csomó minden olyan dologra találtam rá eddig hál Istennek, amire eddig nem szenteltem figyelmet. Hiszen volt elég más dolog, de így egyedül el kell töltenem az időmet, ki kell találnom azt, hogy mit csinálok, hogy barátkozom meg önmagammal. Ez eleinte elég rosszul ment, valljuk be. Most már azért elég sok programot kitaláltam magamnak, olyan programokat, amelyekhez nem kell kilépni a falak közül, és elhagyni a lakást.

Csilla: Mi az, ami most leginkább hiányzik az eddig megszokott életedhez képest?

Endre: Ami a legjobban hiányzik? Sokáig a szerelmem volt, aki a legjobban hiányzott, volt egy kósza találkozásunk, kiszaladt ide hozzám, elszaladt, nem volt túl jó a helyzet, és akkor rájöttem, hogy igazából lehet, hogy még kapcsolati szinten is jót tesz nekünk, hogy csak így telefonon kommunikálunk. J Ami a legjobban hiányzik, az nyilván az, hogy kimenjek, járjak, szabadon. Kicsit a tevékenység, hogy más emberekkel találkozzam, a kollégáimmal beszéljünk, hogy valamerre programokat, és emberi kapcsolatokat építsünk. Ez az, ami a legjobban hiányzik, azt hiszem.

Csilla: Mi ad erőt ebben az időszakban?

Endre: Ami – aki – a legnagyobb erőt adja az Isten. Az én személyes hitem, hitvilágom az, hogy ilyenkor, amikor be vagyunk zárva, és nincs kivel beszélgetni és megőrülünk attól, hogy – nekem rengeteg jár az agyam, a saját gondolataimmal képes vagyok önmagamat teljesen bepörgetni. Na most, Isten ezért nagyon csodálatos, mert ő mindig mindenhol ott van, és lehet hozzászólni. Tehát igazából, ha valami nehézség, probléma adódik, akkor van kivel megosztanom, akkor is, ha nincs körülöttem senki. Úgyhogy leginkább a hitemet emelném ki, ez ad erőt. Másik szint, az az, hogy megpróbálunk dolgozni. Írni, előadásokat tartani, verset mondani, beszélni. Ami alapvető probléma egy fogyatékkal élő ember számára, hogy mi azért higgyük el, hogy igenis szükség van ránk. Igenis tudunk valami olyasmit csinálni, amire szükség van. Most jövök rá, hogy ugyan… „fogyaték”! –

Koronavírus, na, az, valami. Bezártság, az valami. Nincs munka – de valójában van munka :), csak találjuk ki, hogy hogy tudunk dolgozni, és hogy tudunk értéket átadni. Úgyhogy, azért, egyrészről borzalmasan nehéz, másrészről meg rengeteg irányba kellett kinyitnia a szemét az embernek, és keresni az új útvonalakat, új utakat, amivel továbbítani tudja önmagát.

Csilla: Vannak–e tervek, álmok megfogalmazva benned?

Endre: Mindenféleképpen szeretném, hogy ha megjelenhetne könyv formátumban – eddig erre egy antológiában kínálkozott lehetőség – ezek a haikuk. Ez nagyon fontos lenne nekem. Aztán további terv, nyilvánvalóan az, hogy ne, ne és ne adjam fel. J És ezért kerültem az Alapítványhoz, egyébként, a név, az egy ilyen húzóerőként hatott rám. Hogy na, hát, itt kell lennem, itt talán szükség van rám. És eddig szükség volt, úgyhogy bízom benne, hogy ez a továbbiakban is így marad.

Csilla: Van –e kedvenc versed, idézeted, mottód, ami most segíthet?

Endre: Hát, vers, az sok van, ezeket időnként igyekszem rögzíteni Kati segítségével, és elküldeni az Alapítványnak. Mottóm az van: 17-18 éves koromban egy külön matematika tanárhoz jártam, Évi nénihez, akinek ugyanolyan betegsége volt, mint nekem, ez úgy hívják szklerózis multiplex. A fogyatékosság ugyan nem betegség, jó, ha tudjuk, viszont ismerünk olyan betegséget, ami fogyatékosságot idéz elő. Ilyen a szklerózis multiplex is – és amikor érettségi előtt utoljára jártam nála – akkor így rám nézett és fordult el a székével, – ő már akkor székben ült, én még jártam-keltem, szaladgáltam 🙂 – és azt mondta: „Bandi! – így szólított, ebben megegyeztünk a legelején, hogy nyugodtan szólíthat Bandinak – azt mondta, „Bandi, addig járj, amíg tudsz. Addig járj, amíg tudsz.”

Fiatal voltam, értettem, csak hogy ez mennyiszer visszajött a későbbiekben… Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy ez a két mondat, egyetlen vessző a különbség a kettő között, egy vesszőcske a két fél között. Ez tulajdonképpen hordozza az egész tanítást, amit én is akár elmondanék nektek a betegségemről. Minden addig működik, amíg használjuk: hogy ha nem használjuk, leáll, és kész. Soha többé semmi nem hozza vissza. Úgyhogy addig jártam, amíg tudtam, és még járok. Még járok: igazából lehet, hogy csak a konyha és a mosdó közötti távolságot járom le napjában többször, de még járok. Nem szabad elengedni a képességeinket. Ki adja vissza őket, hogyha én nem tudok rájuk vigyázni? Senki nem fogja. Ez a mottóm. Addig járj amíg tudsz. Addig járj, amíg tudsz.

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content