Katona Krisztina

A Nem Adom Fel Alapítvány legtöbb dolgozója otthon van, szépen betartja a járványhelyzetre vonatkozó szabályokat és otthon dolgozik, és igyekszik értelmesen eltölteni az idejét. Ahogy Kriszti is, aki 2014 óta dolgozik nálunk távmunkában, de annál hatékonyabban. Ő a pályázatíró csapatot erősíti. Kivételesen nem Budapesten él, hanem 300 km-re a fővárostól. Mégis hatalmas erő és pozitívizmus van benne, tele álmokkal, tervekkel, ami példaértékű.

Csilla: Mit tudhatunk rólad? Mesélnél pár szót magadról?

Krisztina: 1982-ben agyvérzéssel (oxigén hiányosan) halva születtem. 20 perces élesztés után lemondtak rólam félre dobtak, de én felsírtam, valamiért élni akartam, már akkor sem adtam fel!! Az orvosok azt mondták szüleimnek ágyban fekvő, élő halott leszek. Ebben nagyot tévedtek, mert a szüleim nagy erőfeszítésének és kitartásának köszönhetően – akik mind végig bíztak bennem – együtt, nem adtuk fel! Nagy küzdelmek árán, megtanultam járni és beszélni. Születésem óta Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyében egy kis városban lakom szüleimmel, ahol sajnos a lehetőségek egyenlőek a nullával, minden téren. Nincsenek munkahelyek, szórakozóhelyek. Itt a sérült emberekre úgy tekintenek, mintha a Marsról jöttek volna. Az emberek azt gondolják, aki sánta vagy éppen kerekesszékben ül, az hülye is, persze azért akadnak kivételek. Az általános iskolát Budapesten a Mexikói úti Mozgásjavító Általános iskolában végeztem, 300 km-re a lakóhelyemtől. Az itt töltött 8 év alatt a szüleim hiánya nagyon mély nyomot hagyott bennem. Annyira, hogy későbbi tanulmányaimat semmilyen körülmények közt sem akartam tőlük távol folytatni. Hazajöttem, beiratkoztam a hozzánk található legközelebbi gimnáziumba, ami nagy kihívás jelentett, mert napi 60 km-t kellett megtenni ahhoz, hogy tanulhassak. A gimnáziumi éveket egészséges gyerekek között végeztem, akik megszerettek, befogadtak, elfogadtak. Jó volt köztük és velük lenni. A tanulmányaimat a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán informatikus-könyvtáros szakon levelezőn folytattam. Ez sem volt egyszerű feladat, hiszen akkor még nem volt koordinátor, anya segített mindvégig ott ült mellettem az előadásokon, és jegyzetelt helyettem, mert a sérült kezeimmel nem tudtam volna olyan gyorsan írni. Szóval szüleim támogatásával és segítségével sikeresen lediplomáztam. Tele reménnyel indultam a NAGY BETŰS élet felé.

Nem Adom Fel Egyéniség


Csilla: Hogyan kerültél a Nem Adom Fel Alapítványhoz?

Krisztina: Reményt vesztve. 8 év munkakeresés, sok- sok csalódás után egyre haszontalanabbnak éreztem magam. Éppen akkor, mikor már kezdtem feladni a reményt, hogy egyszer nekem is lesz egy normális munkahelyem, jött egy lehetőség! Ekkor olvastam a neten, állásbörzéről Budapesten. Anya noszogatásával elmentünk és adtam magamnak, egy esélyt. A nyílt rendezvényen 30 cég volt jelen, köztük a Nem Adom Fel Alapítvány. Nehéz helyzetben voltam, hiszen távmunkát kerestem. Pár cég bekérte az önéletrajzomat, köztük az Alapítvány is. Néhány hét múlva telefonon kerestek és behívtak egy elbeszélgetésre. Semmit nem ígértek, mivel messze lakom. De aztán másfél órás beszélgetés után Dely Géza, az Alapítvány elnöke bejelentette, „üdvözöljük munkatársként”. Hatalmas öröm volt ez számomra, hogy végre én is dolgozhatok, megmutathatom mit is tudok. Úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy hatalmas ambíció, lelkesedés és tettre vágyás van bennem! Bár a lábaim gyengék, de az akaratom átsegít ezen.

Csilla: Mi itt a feladatod?

Krisztina: 2014 óta dolgozom az Alapítványnál távmunkában. Szerencsésnek érzem magam, bekerültem a pályázatírói csapatba, két nagyszerű emberrel dolgozhatok együtt. Czikoráné Szabó Évivel és Kós Angélával. Nagyon jól megvagyunk, egymást segítve csináljuk a pályázatokat. Az én feladatom pályázatírás, pályázat figyelés, pályázatok adminisztrálása, rendezése és még egyéb más, amit éppen rám bíznak. Nagyon szeretek itt dolgozni!

Csilla: Most a járvány idején hogyan, mivel töltöd a napjaidat otthon? Mire van több időd, mire figyelsz jobban?

Krisztina: Most végképp a négy fal közé szorultam, amúgy is ritkán volt lehetősségem kimozdulni. Ebben a nehéz időszakban több időt tölthetek szüleimmel, mivel ők is kénytelenek itthon tartózkodni a vírus miatt. Jókat beszélgetünk, jobban odafigyelünk egymásra. Megtanítom őket a számítógép használatára, bevezetem őket az internet rejtett világába. Olyan jó érzés, hogy valamit én is tudok nekik nyújtani! Keresztlányimnak segítek a tanulásban videó beszélgetésen keresztül. Keresztrejtvényezek, intézem a banki átutalásokat, végzem az online ügyintézéseket, amire most ebben az időszakban még nagyobb szükség van. Munkavégzésemet a járvány nem akadályozza, hiszen pályázatok szerencsére még vannak. Mostanában többet tornázok, edzem magam, amennyire tudom itthon, pl. szobabiciklizek. Ügyelek arra, hogy ne romoljon állapotom. Sokat töprengek a világ dolgain, Istennek milyen nagy hatalma van: a rohanó emberiséget képes egyik napról a másikra megállítani. Imádkozom, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a szörnyűségnek. Hiszek abban, ahogy Papp Szabolcs, az alapítvány szóvivője fogalmazott egyik videójába „hogy van és lesz újabb lehetősség, amikor kisüt a nap, amikor vége lesz a koronavírusnak és fogunk találkozni megint.”

Nem Adom Fel Egyéniség


Csilla: Mi hiányzik a korábbi, megszokott életedhez képest?

Krisztina: Anyával a közös bevásárlás, csavargás. A „nemadomfeles” programok, táborok, koncertek. Jó lenne a „nemadomfeles” csapattal találkozni, picit együtt lenni. Beszélgetni barátokkal, kollégákkal. Hiányoznak a tavaszi, nyári kiruccanások, kirándulások. A speciális gyógytorna, ahova heti rendszerességgel járok. A hajdúszoboszlói gyógyfürdő, ahol kezeléseket szoktam kapni, rengeteget úszni, ezek mind nagyon jót tesznek a lábaimnak, és igazi jó kikapcsolódás is jelent számomra. Hiányzik a triciklizés kint az utcán, olyankor úgy érzem magam, mint a madár, aki végre kirepül a kalitkából és szabad. Legeslegjobban hiányoznak a szeretteim, barátaim, ismerőseim, akiket most nem tudok magamhoz ölelni, megpuszilni. Sajnos ezek a jó dolgok mind kimaradnak az életemből a járvány miatt. L

Csilla: Mi ad erőt a helyzet elviseléséhez?

Krisztina: Szüleim odaadó szeretete és gondoskodása.

Csilla: Terveid, álmaid… ha már mindennek vége lesz?

Krisztina: Túlélni a koronavírust mindannyian! Szüleim segítsége nélkül boldogulni az élet minden területén. Önállóan utazgatni, ehhez nagy segítség lenne, ha végre itt – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében – is alacsonypadlós vonatok közlekednének. Jelenleg csak úgy tudok eljutni Budapestre, ha utazás előtt legalább négy nappal megrendelem a speciális emelős kocsit a MÁV-nál, mert itt a legközelebbi helyen 15 km-re Kisvárdán tudok felszállni, ahol jelenleg még emelő nincs. Ez elégé megnehezíti a helyzetemet. Szeretnék minél több programon részt venni, barátokat szerezni. Megtalálni a nagy Őt, aki tiszta szívből tud

szeretni és elfogad így, amilyen vagyok. Hajdúszoboszló az a város, amelyet az évek alatt nagyon megszerettem és a nagy tervem, az hogy egyszer odaköltözhessek. Talán a legnagyobb álmom a jogosítványszerzés, ezzel az a baj nagyon ijedős vagyok. Ott szoktam vezetni, ahol senki sem lát! Egész jól megy! Ez hihetetlen nagy boldogságot ad számomra. Tudom nem hiába születtem erre a világra. Van rám szükség, van értelme az életemnek! Ha nem lennék, hiányoznék azoknak, akik szerethetnek!

Csilla: Van-e kedvenc idézeted, versed, mottód, mely kifejezi az életfelfogásodat?

Mottóm: „Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád”

Soha nem adom fel!

Idézet: Madách Imre az Ember tragédiájából „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”

Vers: Kerner Marianna: Más vagyok

Más vagyok…

Rám nézel, látod, hogy más vagyok,

De testemben nekem is szív dobog.

Bőrömön érzem megvető pillantásod,

Úgy fáj nekem, emberi gyarlóságod.

Embernek születtem, pont ahogy te,

Vagyok én is a szüleim mindene,

Velem is több a világ, épp, mint veled,

Fordítsad hát rám lesütött szemed.

Szavaim néked tán nem szólnak szépen,

Mégis figyelj rám, hallgass, ezt kérem!

Nem beteg vagyok, egyszerűen más,

S hidd el, nekem is hiányzik egy társ.

Éppúgy, mint ahogy esténként neked,

Belesajdul a lelkem, ha a világ kinevet.

Ezért kérlek szépen, segíts nekem élni,

Az utcát járva ne kelljen úgy félni:

A sok szomorú, sajnálkozó arctól,

Elég volt már, sok is a kudarcból.

Nézz a szemembe, lásd más vagyok,

De szemem, mint a tiéd úgy ragyog.

Megszülettem, mert dolgom van itt,

S eléneklem szíved ki nem mondott dalait,

Ha egyszer meghallod a hangom a szélben,

Közel kerülök lelkedhez, tudom, és érzem.

Mert nekem minden kincsem ott lapul,

Ezt hoztam én a másságommal vigaszul.

Hogy azt adjam néked, mi tőlem lehet tiéd,

Fogadd el őszinte szívem szeretetét.

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content