“Én nem tudok veszíteni… ezért is élek!”- Interjú Vida Gitta Kingával, a Támogató Szolgálat munkatársával

Mesélj magadról egy kicsit! Mi az, amit még nem tudunk rólad?

Te nem tudod, de én 18 éves koromig vidéken, Nagyatádon nőttem fel. Utána jelentkeztem a budapesti Műszaki Egyetemre, ahova fel is vettek, el is kezdtem az első évet. Kollégista is voltam, albérletben is laktam és azon a napon, június 27-én hazafele autóztam, amikor megálltam, hogy felvegyem az út mentén stoppolókat. Mögöttem egy kamion jött messze, valószínűleg ő nem vett észre, elaludhatott a sofőr, és ahogy megálltam és már beszélgettem a fiúkkal, pakoltam a hátsó ülésre, amikor teljes sebességgel hátulról belém jött. Három hétig voltam kómában, lebénult a jobb oldalam, lélegeztető gép tartott életben. Addig volt egy életem, utána lett egy teljesen más életem, ami ellen még ma is lázadok, amit nehezen fogadtam el.

És mégis itt ülsz és beszélgetünk… ez csoda!

Ez az út nem volt könnyű és ma sem az.  Mindent újra kellett kezdenem, a járást, a beszédet. Mindent. Elméletileg tudtam, gyakorlatilag nem. A baleset után a siófoki kórházból visszakerültem Nagyatádra különböző osztályokra (Emlékszem olyan osztályra, ahol csak folyt a nyálam, nem tudták épelméjű vagyok-e, és elaludtam a bordásfal alatt, gyógytorna közben. Hiszen nem beszéltem.). Majd októberig Budakeszire kerültem rehabilitációra. Ennek köszönhetem az életemet.  Ott elvették az összes gyógyszeremet. Ott kezdtem el újra beszélni fél év után, mert addig nem mertem megszólalni sem. Én a balesetem előtt szertornáztam, területi bajnok voltam, osztályelső, nyitott, jó tanuló. A Testnevelési Főiskolára is felvettek. Ha nem lett volna ilyen előéletem, ami a kitartásról szólt, nem éltem volna túl ezt az egészet, ami velem történt. Én egyszerűen nem tudtam veszíteni… Sokan azt hiszik, egészséges vagyok, de vannak olyan helyzetek, amikor leblokkolok, vagy nem találom a szavakat, ha fáradok, akkor a beszéd is nehezebb. Fáradékony vagyok, bárhol, bármikor alszom. Hat éve cukorbeteg vagyok, 1-es típusú, inzulinozom magam. Nem tudok futni, se tapsolni, de képzeld, úszom! Bár egy párszor majdnem megfulladtam, de azért megyek és csinálom. Rengeteget alszom.  Érzékeny lettem. Szeretek is aludni. Átértékelődött az Élet.

Hogyan tudtál újra dolgozni, hogyan kerültél az Alapítványhoz?

A baleset után két évig otthon voltam, majd felvételiztem Győrbe közlekedésmérnöki szakra, a főiskolára. Kilenc évig utána 100 %-os munkaerőként dolgoztam, így foglalkoztattak, nagyon nehéz volt. Sok helyen megfordultam, próbáltam helyt állni a munkában. 2012-ben végre megváltozott munkaképességű státuszt kaptam. Az Alapítványnál 5-6 éve dolgozom. Irodai adminisztráció, alapítványi levelezés volt korábban a munkám, most a Támogató Szolgálat segítése, szervezése a feladatom.

Hogyan élsz most?

Egyedül élek Budapesten, vannak új barátaim, a régiek közül csak egy volt osztálytársam maradt meg. Ő még most is a legjobb barátnőm. Járok haza, segítek anyukámnak, apukám sajnos tavaly meghalt. De a vidék marad nekem az örök szerelem. A természet, az erdő… Van kapcsolatom, van munkám, van végre életem. Szabadidőmben szeretek kirándulni és főleg méhekkel foglalkozni, otthon van lehetőségem méhészkedni. Álmot ne kérdezz…nincsenek álmaim. Amikor gyerek voltam, álmodtam, hogy lesz családom, gyerekem… A cukor miatt kockázatos, veszélyes lenne gyereket vállalni. Engem azt tart életben, hogy tudok segíteni másoknak. Ez örömöt is ad, és vissza is kapom.

Szöveg: Dubniczki Csilla

Fotó: Gitta saját képei