“Mindenik embernek a lelkében dal van…” – Interjú Bodor Tündével

Mindig is csodáltam azokat, akik tudnak valamilyen hangszeren játszani, tudnak szépen énekelni, és a zene nyelvén kifejezni magukat, érzéseiket. Ez egy isteni adottság, mely átsegíti az ember sok holtponton, erőt ad, közösséget formál. Bodor Tünde életútja elég kalandosra sikeredett, vokalista volt a Bergendy Szalonzenekarban, egész életét a zene szeretete határozta meg. Még a szklerózis sem akadályozta meg abban, hogy ne legyen a zene a mindennapjai része. Bármilyen formában.

Szeretném, ha mesélnél pár szót magadról.

Bodor Tünde vagyok, a Nem Adom Fel Alapítvány által létrehozott NEVER GIVE UP Gospel kórusának alt szólamában énekelek. Egy 16 éves tini leány anyukája vagyok, és a 27 éves koromban kezdődött szklerózis multiplex okozta elváltozással vagyok mozgássérültként leszázalékolva. Ez a három elem az életem. Említhetném első helyen a betegségemet, hiszen ez rögtön látszik, szembetűnő rajtam, ami az életvitelemet, cselekvőképességemet korlátok közé szorító állapot. Betegségtudat, önsajnálat azóta nincs bennem, amióta megismertem az alapítvány szellemiségét, ezért nem azzal kezdem a bemutatkozást, hogy mi a betegségem. Leányom áll középen, mert Ő az életem értelme, boldogsága, velem van örömben, bánatban. Ő az önkontrollom és lelkiismeretem is egyben. Az Alapítvány és az általa létrehozott gospel kórus pedig számomra az az egység, ahol az elfogadást, a feltétlen szeretetet megtaláltam, ez teszi teljessé az életemet.

Honnan indultál, milyen életút áll mögötted?

Hogyan is kezdődött az életem? A múlt században a hatvanas években Budapest VI. kerületében, nagyon fiatal szülők gyermekeként születtem. A félreértések elkerülése végett, fennhangon ki szoktam jelenteni, hogy “az esküvő után 12 hónapra születtem”. Tehát, két nehéz sorsú “éretlen korú” szülő szerető gondoskodásának köszönhetem, hogy korán észrevették óriási mozgásigényemet, zeneszeretetemet, és már óvodásként művészi tornára, úszni, és zenei előkészítő foglalkozásokra járattak. Hálás köszönet nekik a csodálatos kisgyermekkoromért! Fontosnak érzem apukámnak megköszönni, hogy a magyar népdalok mellett Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Brahms magyar táncokat, és egyéb klasszikus lemezeket hallgattunk. Iskolásként, 7 éves koromban beírattak hegedülni, mert új otthonunkban a Füredi úti lakótelepen ezt tanították a lakásunkhoz legközelebb, ráadásul anyukám imádta a hegedűmuzsikát! Az én történetem egy példa arra, hogy a gyermek beteljesítheti a szülők álmát. És igen, a kezdeti nehézségek után annyira megszerettem a hegedűt, hogy a zeneiskola “tücsökzenekarába” legfiatalabb tagnak bekönyörögtem magam. Aztán voltam ifjúsági “középső” zenekaros, majd 14 évesen nagyzenekaros. Csak 20 évesen hagytam abba a hegedűmuzsikát, amikor vokálos lettem a Bergendy szalonzenekarban. Igaz, csak rövid időre, mert 22 évesen újra kezembe vettem a hegedűt, és több mint 10 évig hivatásszerűen játszottam egy olyan zenekarban, ahol a zeneirodalom minden műfaját megismertem, elhegedülhettem, emellett elkezdtem komolyabban tanulni éneket, énekeltem, sőt még sztepptácoltam is színpadon.

Úgy érzem, neked központi helyen áll a zene szeretete, mint kifejezőeszköz, mint művészet.

Az élettörténetemhez szeretnék néhány tanulságot elmondani a zenével való kapcsolat fontosságáról. Az idillikus gyermekkorom 13-14 éves koromra sajnos véget ért. A szüleim kapcsolata helyrehozhatatlanul tönkrement. A boldog családi élet biztonságát elvesztve kicsúszott lábam alól a talaj, önértékelésem sérült, jövőképem zavaros és álmodozó volt. Tanulmányi eredményem, iskolai magatartásom leromlott. Viszont, bárhova tévedtem kamaszkoromban, a hegedű velem maradt. Nagyon szerettem az I. István Gimnázium szimfonikus zenekarában játszani, szorgalmasan jártam próbákra és a koncertekre. A zenekari közösség vonzerejének köszönhettem, hogy nem kallódtam el. Bevallom a hegedűórákra nem gyakoroltam, ezért nem is felvételiztem a konzervatóriumba, pedig abban az időben sikerülhetett volna. Később, amikor “zenészként” dolgoztam, néha éreztem ennek hiányát.  Leányom születése után döntöttem, hogy a színpadi előadóművészet helyett másik zenei végzettségre tegyek szert. Egy évnyi szolfézs, összhangzattan tanulás után mégis felvételiztem. Egerben végeztem ének-zene tanárként, amit sajnos már csak két évig tudtam gyakorolni, mert túl fárasztó volt nekem az iskolai tanítás, az iskolaépületben való közlekedéssel együtt.

Mikor állapították meg a betegséget? El tudtad fogadni?

Szerencsés embernek tartom magamat, pedig az SM-et huszonéves koromban diagnosztizálták nálam, mégis kegyes volt hozzám a sors, kaptam időt, és az “ezerarcú kór” akkori első fellángolása után, több mint 10 évig tünetmentesen, teljes értékűen éltem az életem, a zene által utazhattam, különböző színpadokon léptem fel, külföldön muzsikálhattam. Később még teljesülhetett az a vágyam, hogy anya legyek. Lányom születése után kezdett fokozatosan romlani az erőnlétem, a mozgáskoordinációm. Ezekkel a kezdődő SM-tünetekkel kezdtem és fejeztem be a tanulmányaimat. Időnként elfog a bűntudat, hogy lehettek volna okosabb, tudatosabb döntéseim a korábbi életemben, aztán belátom, el kell fogadnom, hogy külső és belső okokból nem tudtam többet kihozni magamból. Lehetne szomorúbb sorsom is.

Hogyan vezetett az út a Nem Adom Fel Alapítványhoz?

Hálás vagyok azért, hogy amikor már úgy tűnt, hogy a négy fal közé bezárt, szabadságát vesztett, vegetáló lény leszek, akit szánni fognak az ismerősök, sőt én is az önsajnálatomban fogok szenvedni, ismét a zene segített. Éppen jókor találtam rá az alapítvány gospel kórust toborzó hirdetésére! Elmondhatatlan, hihetetlen számomra, hogy milyen erős hívást éreztem. Kislányom is velem volt a castingon, és nem is emlékszem mit énekeltem… Számomra az a nap egy varázslat volt, éreztem, hogy jó helyen vagyok, és ez a varázs folytatódott a Nick Vujicic programokkal, a táborokkal, próbákkal, egyéb fellépésekkel, rendezvényekkel. A Nem Adom Fel Alapítvány közösségében számos példakép értékű barátra leltem, tehetséges, kreatív, empatikus, szeretetteljes társaságban otthonra találtam.

Szabadidődben mit csinálsz szívesen?

Szabadidőtöltésem korszakokra bontható. TV-t jó ideje nem nézek, viszont riportot, interjút, beszélgetős műsorokat megkeresem az interneten, és örömmel megnézem, meghallgatom. Megismerek embereket, élettörténeteket, amikből rengeteget tanulok. Vannak művészfilm, vígjáték, magyar régi-új filmeket néző, háborús film korszakaim, de kedvenc időtöltésem a YouTube zenék, koncertek hallgatása laptopon, fülhallgatóval.

További terveid?

Ez a COVID vírus járvány újabb erőpróbára teszi a világot, és sajnos minket is, kell az erő a kitartáshoz, most a legaktuálisabb a SOHA NEM ADOM FEL! Nagyon várom, hogy ha újraindul világunkban az élet, csodálatos élmények, rendezvények fognak várnak még ránk! Terveim titkosak mindig voltak, ahogy álmaim is bőven, de nem hittem eléggé magamban, és feladtam az álmaimat. Viszont amit eldöntöttem, kitartóan szorgalmasan véghez vittem. Utóbbi álmom egy könyv megírása volt, de arra jutottam, hogy nem vagyok elég lényegre törő a gondolataim megfogalmazásában, írói képességemben kételkedtem, féltem a kudarctól, ezt végül elengedtem.

Van-e kedvenc gondolatod, mottód?

Régóta él bennem egy kérdés, még nincs kész válaszom, csak életvezetési tanácsaim, ötleteim. A kérdés: hogyan tehetjük jobbá a világunkat? Hiszen világunk egy nagy közösség, ezért első dolgunk, hogy saját testi-lelki harmóniánkat megteremtsük. Ha ez megvan, utána tudunk tenni másokért, környezetünkért, egymásért. Figyelem, törődés, szeretet – ha így élünk boldogabbá, szerethetőbbé, szebbé tehetjük életünket.

Tündéről az alábbi Babits-idézet jutott eszembe:

“Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

Szöveg: Dubniczki Csilla

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content