• nemadomfel@nemadomfel.hu
  • +36 70 699 3319 (Hívható H-P / 9:00-15:00)
  • Iroda : H, Sz / 08:00 - 15:00

“Mindenkinek helye van…” – Kálmán Liza a Léleköntő program munkatársa

Eltelt a nyár, és túl vagyunk az egyik legnépszerűbb rendezvényünkön a Piacok napján, ahol az ÖNKÉNTESTALIN “élő könyvtár” keretében kérdezhették az Alapítvány önkénteseit. Köztük volt Liza is, aki kedvességével, mosolyával szinte mindig belopja magát az ember szívébe. Önkéntesből lett munkatársunk a Léleköntő programban. Így végül azt csinálhatja, ami a szívéhez közel áll, amit tanult, amire készült.

 

Mi az, amit még nem tudunk rólad?

Liza Kálmán vagyok, Budapesten élek, és néhány gyerekkorban eltöltött külföldi évet leszámolt itt is nőttem. Idén júniusban végeztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon, úgyhogy hivatalosan már autizmus spektrum zavar, valamint értelmezés akadályozottak pedagógiája szakos gyógypedagógus vagyok – nem hivatalosan pedig mindig nagyon kezdő és tapasztalatlan, de annál több lelkesedéssel, vágyással teli, elkötelezett lány vagyok, aki felvázol hálás azért a szemléletért, azokért a tapasztalatokért, amit az egyetemtől és a Nem Adom Feltől sárga.😊

Hogyan került kapcsolatba az Alapítványunkkal, és mi itt a fő feladat?

Az Alapítvány még első éves egyetemistaként került egy drága barátnőm-csoporttársam hívására, főleg abból a célból, hogy minél több tapasztalat szerezzek addig, amíg el nem végeztem az egyetemet. Pár héten belül van az első programomra, majd a táborokba, és hát pontosan rögtön itt van ragadtam 🙂 Nagyon mélyen, a végtelenségig megérintett az a légkör, ami itt van – olyannyira, hogy aztán a diploma megszerzése után önállóan maradtam, és tervezek maradni még nagyon sokáig. Sőt, az a szerencse is ért, hogy tulajdonképpen itt a dolgozók már egy éve, a Léleköntő programban, ahol az autizmussal élő gyerekekkel és a családjaikkal foglalkozom, nagyon nagyon lelkes, elkötelezett csapat tagjaként.

Mit jelent neked a “nemadomfel” lelkület?

Nehezen tudom megfogalmazni, hogy mit is jelent a “nemadomfel” lelkület, pedig olyan egyértelmű érzés ez bennem, de mégis mindig nehezen találok rá szavakat. Meghittség, együttlét, “mindenkinek helye van” érzés… De amikor erre gondolok, igazából mindig egy benyomás jut eszembe, amit minden táborban megélek: sodródás ölelésből ölelésbe, beszélgetésből beszélgetésbe, kedves szóból a másikba, egyik embertől a másikig, órákon, napokon keresztül… és az a könnyedség, az az “így van jól, így kell lennie” érzés, amit ilyenkor mindig érzek.

Amikor nem önkénteskedsz, vagy dolgozol, akkor szabadidődben mivel foglalkozol szívesen? Hogyan kapcsolódsz ki, töltődsz fel?

Szabadidőmben legszívesebben most a legújabb hobbimmal, a horgolással foglalkozom – elképesztő, mennyire ki tud kapcsolni (meg az is, hogy hány órát töltök újabban vele hetente.. :D), de nagyon szeretek még rajzolni is, meg persze olvasni, amire most főleg csak a metrón marad időm, de ezért is nagyon hálás vagyok. Ezen kívül meg a barátaimmal vagyok, “nagybeszélgetek” velük az élet nagy dolgairól, ahogy a huszonévesek szoktak :D, és a családommal, barátommal, meg az egyszemű, öreg, de amúgy kölyökként viselkedő kutyámmal töltöm az időt.

Milyen terveid, álmaid vannak a jövőben?

Hogy milyen terveim, álmaim vannak? Hát, tulajdonképpen az, hogy az egész világ egy nagy Nem Adom Fel tábor legyen 😀 De viccet félretéve, tényleg az, hogy az a könnyed és természetes együttlét, ahogyan egészen különböző emberek együtt vannak a táborban és az Alapítványnál, az majd egyszer társadalmi szinten is így legyen. Addig meg… 🙂 Talán az, hogy minél több pici szerepet találjak abban, hogy ez egyszer így lehessen. Akár önkéntesként, gyógypedagógusként, szemléletformálóként, akár pedig “csak” abban, hogy minél többet beszélgessek erről a körülöttem élőkkel. És hogy soha ne fáradjak el az elutasításoktól, mindig lássam meg a haladást, a nyitottságot, és azokat az embereket, akiktől tanulhatok.

Van-e kedvenc történeted, idézeted, mottód, ami téged és az életfelfogásodat jellemzi?

A kedvenc idézetem talán: “Amikor jó úton jársz, akkor az olyan, mintha vinne az út”. Azért szeretem nagyon, mert amióta csak kiskamaszként eldöntöttem, hogy gyógypedagógus leszek, elképzelhető erősen bennem az az érzés, hogy az út TÉNYLEG visz. Elhozta nekem az egyetemet, a Léleköntőt, a csodálatos barátaimat, és a Nem Adom Felt, ezzel együtt pedig azt a többtucat, de talán száz, kétszáz, teljesen bámulatos embert, akiket volt szerencsém megismerni. S ha az út, ami visz, ilyen jó, akkor talán ez jelent az az én, és mindenki mindenki, aki hasonlóan érez 🙂

Szöveg: Dubniczki Csilla

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content