• nemadomfel@nemadomfel.hu
  • +36 70 699 3319 (Hívható H-P / 9:00-15:00)
  • Iroda : H, Sz / 08:00 - 15:00

Schulz Reni

Ki az, aki imádja a rózsaszínt és a legtöbb ilyen színű ruhája van? Nem eszik húst. Ki az, aki szinte minden rendezvényen ott van a kis Lacikával, táborban, koncerten, Barba Negrában, és mindenki kapkodja ki a gyermeket a kezéből, hogy puszilgathassa, ölelgesse?

Ja, és ráadásul Schulcz Laci (szintén munkatársunk) felesége is. Ugye, hogy nem volt nehéz rájönni. A NEM ADOM FEL Támogató szolgálat munkatársával beszélgettem legutóbb, letámadtam őt a kérdéseimmel egy gyorsétteremben, miközben a már 1 éves gyerkőc végigaludta az interjút. Reni még GYES-en van, de már bejár dolgozni 4 órában, illetve megy, ahol szükség van segítségre. Bárhova. Szó nélkül.

Csilla: Hogyan kerültél az Alapítványhoz?

Reni: 2007-ben kezdtem dolgozni a Down Alapítvány Andor utcai lakóotthonában, ahol a NEMADOMFEL Együttes néhány tagja is élt. (Bandi bácsi, Bakró Zsuzsi). Dely Gézát ott ismertem meg kollégaként. Ő pályázatokat írt, programokat szervezett akkor. Az első munkanapomon az otthon lakói nyomták a kezembe az Együttes lemezét, és mást sem hallottam, csak hogy a Géza, meg a NEMADOMFEL. Azt se tudtam akkor, hogy mi az a Nem Adom Fel. Akkoriban indult a „Van véleményem” program, és ennek keretében a sérült fiatalok eljártak érzékenyítésekre iskolákba, intézményekbe Gézáékkal. A programban benne volt néhány Andoros lakó is, én meg szívesen vállaltam, hogy a találkozó színhelyére kísérem őket, mikor épp nem vagyok műszakban. Az otthonnal jártunk keddenként a Váci utcai Szent Mihály templomba is zenés áhítatra. Volt, hogy a fiatalok nélkül is elmentem, mert annyira magával ragadott az egész hangulata. Az előadás végén igyekeztem hasznosítani magam, pl. látássérülteket buszhoz/metróhoz kísértem. Innentől már tudatosan kerestem az alapítványi programokat. Önkénteskedtem a Papp László Budapest Sportarénás nagykoncerteken, egyéb rendezvényeken, mentem segítőnek táborokba. (Mivel a Nem Adom Fel Alapítványhoz sok fiatal került a Down Alapítványtól, így hatalmas előnyöm volt segítőként, hiszen jól ismertem a fiatalokat képességeikkel, esetleges nehézségeikkel együtt.) Aztán 2011 végén kaptam életem álomajánlatát Gézától: szeretettel várna a következő évben induló Támogató szolgálathoz… 2012-ben Kónya Marika és Tunyogi Zsuzsi társaságában el is kezdtük.

Csilla: Szóval itt ragadtál. Itt jól érzed magad?

Reni: Egyértelmű, hogy igen. Itt teljesen más a fogyatékossággal élő emberekhez való hozzáállás. A köztudatban a fogyatékossággal élő személyeket a többség vagy sajnálja, vagy fél tőlük. Mert nem értik meg, nem fogják fel, hogy az, hogy valaki jó vagy rossz ember nem attól függ, hogy milyen érzékszervi, vagy testi fogyatékossága van. Úgy érzem az élet az nem szép, nem könnyű, és nem igazságos, de szebbé, könnyebbé és igazságosabbá tudjuk tenni egymás életét. A megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása nem azt jelenti, hogy szánalomból munkát/pénzt adok, hanem megteremtem neki a munka elvégzéséhez szükséges akadálymentes körülményeket, nem hagyom magára, segítek neki, és elhitetem vele, hogy igenis képes megcsinálni azt a feladatot. És ez az a hely, ahol leginkább erre törekednek.

Csilla: Téged is beszippantott a „nemadomfel” lelkület? Mit jelent számodra ez az érzés?

Reni: Küzdést az esélyegyenlőségért. Küzdeni azért, hogy én is érek annyit, mint te. Bármilyen is vagyok – ép, sérült, szegény, gazdag – érek annyit, mint más.

Schulz Renáta és Laci
Schulz Renáta és Laci

Csilla: Férjedet is itt ismerted meg. Ő Schulcz Laci sofőr, jelnyelvi tolmács, a HÍD volt vezetője. Szóval hogy is történt ez?

Reni: 2012 tavaszán Szendrőládon volt egy többnapos érzékenyítő tréning. Laci akkor még önkéntesként tolmácsolt, de segített látás-, mozgássérülteknek is. Az első perctől kezdve szimpatikus volt. Sokat beszélgettünk, sok közös programon dolgoztunk. Azonnal e-mail és telefonszámcsere történt. Az élet úgy hozta, hogy mindkettőnknek ugyanabban az évben másik párja lett, de a baráti kapcsolat megmaradt, úgymond tudtunk egymásról. Aztán teltek az évek, és úgy alakult, hogy mindkettőnk párkapcsolata ugyanabban az évben fejeződött be. Azután már teljesen egyértelmű volt, hogy mi egymásnak születtünk :-). Ennek már 3 éve. És vele együtt megérkezett az életembe a beteljesedés, a nyugalom, a biztonság, a szerelem, amikor úgy szereted a másikat, ahogy van, minden hibájával együtt… Minden kerek. Boldog vagyok. A mai napig álomként élem meg ezt az egészet, és László Olivér születése is maga volt a csoda, mivel úgy tudtam, nem lehet gyerekem. Laci erre azt szokta mondani, hogy a babánknak erről elfelejtettem szólni 🙂

Schulz Renáta

Csilla: Szabadidőtök van?

Reni: Amikor nem Nem Adom Feles rendezvényekre járunk, akkor a családdal vagyunk. Nővérem (aki nekem az Anyakép, a barátnő, a mentor, nem mellesleg kisfiam keresztanyukája-keresztapuka természetesen a sógorom) családjával rendkívül szoros a kapcsolatunk, igyekszünk minél többször együtt lenni. De nagy állatmentők is vagyunk, megyünk mindenhova, és persze visszük a picit magunkkal, ahova csak lehet.

Csilla: Miben hiszel?

Reni: A kérdés: mi a nagyobb a hit vagy a remény? Nem hiszek a sorsszerűségben, véletlenekben inkább és abban, hogy ami rosszat kaptunk az életben, azt át tudjuk fordítani jóra. Hogy valami sokkal szebbet és jobbat adjunk tovább, mint amit mi kaptunk.

Szöveg: Dubniczki Csilla

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content