Visszajelzések középiskolásoknak tartott érzékenyítő témahetünkről

Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium diákjai a lentiekben számos értékes gondolatot, megtapasztalást és művészi alkotást osztanak meg, melyeket a Nem Adom Fel Alapítvány közreműködésével lezajlott, a fogyatékossággal élők mindennapjait bemutató témahét alatt szereztek.

Hannah 

Ennek a hétnek a témája a fogyatékkal élők és mozgássérültek voltak illetve, hogy megtapasztalhassuk minden napjaikat. Nekem ez a témahét nagyon sokat jelentett. Mindig is érdekelt, hogy egy segítségre szoruló ember hogyan is tölti a hétköznapjait… Hogy míg esetleg nekem 20 perc elkészülődni reggelenként, neki lehet, hogy segítség nélkül több óra lenne.. Nekem ezt magamon elképzelni lehetetlen, ami egyben rossz is, de mégis elgondolkoztat… Elgondolkoztat, hogy ezek az emberek milyen erősek, milyen kitartóak és legfőképpen mennyire türelmesek.. nekem ezekből mind hiányom van és tényleg így jöttem rá, hogy mennyire mélyen is tisztelem ezeket az embereket.

Ezekre a dolgokra mind akkor jöttem rá mikor egész nap az AKG-ban mozogtunk és megtapasztalhattuk mi is, hogy tényleg milyen olyan embernek lenni mint ők. Ez tényleg iszonyatosan sokat jelentett nekem és volt, hogy könnybe lábadt a szemem… Annyira elérzékenyültem. Tényleg sokkal közelebb érezhettem magamat hozzájuk. És annyira jó érzés volt segíteni nekik. Ebben is rengeteget segített ez a témahét, megtanultam, hogy hogyan és milyen szituációkban tudunk rajtuk segíteni pl. Egy vak embernek vagy esetleg egy kerekesszékben ülő embernek. Tényleg megtanultam ezeket. A mozgássérült emberek tényleg olyanok mint mi.. attól még, hogy segítségre szorulnak ugyan úgy, ők is emberek! Nekik is vannak dolgok amiért izgulnak, nekik is vannak dolgok amiért szomorúak, nekik is van családjuk. Én még személy szerint nem nagyon beszélgettem így szemtől szembe ilyen emberekkel mint ahogyan ezen a téma héten. Nálunk a családban nincs ilyen ember, de sokat beszélünk róla és van egy gyerek az előző iskolámból aki ha szépen megfogalmazom kicsit “más” volt mint a többiek és mikor kicsik voltunk mindenki szekálta és ha erre bármelyikünk visszagondol biztos nagyon szégyenli mindenki magát de ez a baj.. már itt elkezdődik a baj. Mikor mind kicsik vagyunk egyszerűen tudat alatt kitaszítjuk azt a személyt aki számunkra nem szimpatikus ami egyszerűen szörnyű és egyetlen ok miatt… azért mert más mint mi. És ez borzasztó, ahogy felnövünk mindenki megbánja, hogy olyan gonosz volt mikor kicsi volt, de az adott gyerekben megmarad valami és lehet, hogy már túl késő lesz ha 10 évvel később kedvesebbek leszünk vele.. És ami még szörnyűbb, hogy sok emberben ez még most is így van, hogy akarva akaratlanul megbámuljuk azt az embert aki más mint mi. És nekik ezzel együtt kell élniük! Lehet, hogy nekem egy nap a legnagyobb gondom az, hogy a kávé kiömlött a pólomra, de lehet neki pedig az a legnagyobb gondja, hogy mindenki megbámulja őt… kiváncsi lennék, hogy mennyien tudnának mondjuk így élni a mi évfolyamunkon. Amit még ehhez hozzá fűznék, hogy mielőtt eljöttem volna az AKG-ba ez a bajokkal küzdő gyerek az előző iskolámban elhívott engem, hogy menjek el vele valahova és rámosolyogtam és mondtam, hogy persze! De ha ezt mondjuk 2 évvel azelőtt kérdezi meg nem mondtam volna neki, hogy igen. 2 év alatt ennyit változott a felfogásom, szerintem ez nagyon érdekes. A témahét többi része is nagyon tetszett nekem, talán a film fogott meg még nagyon az nagyon tetszett . Tényleg nagyon jó témahét volt remélem lesz még ehhez hasonló!

Bendegúz

A legtöbb reflexió sokban hasonlított egymásra. Szinte mindenki azt írta, változott valamennyire a szemlélete, hozzáállása, és bátrabb lett ezzel a témával kapcsolatban. A témahét előtt szerintem sok emberben volt aggodalom, hogy megviselő lesz ez a fajta ismeretszerzés.

Többen kiemelték, hogy az itt megismert emberek nyíltan beszéltek fogyatékosságukról és semmi nem akadályozta őket a boldogságban, sőt többen boldogabbak is voltak helyzetükkel, mit mi a sajátunkkal. Ehhez én hozzátenném, hogy valószínűleg már ők is egy szűrőn keresztül jutottak el az AKG-ba, olyan emberek jönnek és beszélnek a fogyatékosságukról, akik szívesen beszélnek a fogyatékosságukról és elfogadják magukat ilyennek, én nem vagyok biztos benne, hogy mindenki így van vele.

Többen írták, hogy felismerték, nekünk kell tenni azért, hogy elfogadjuk őket és olyan környezetet kell kialakítani, ami nem tölti el őket szorongással. Hogy fontos észrevenni, nem elkerülni vagy sajnálni a fogyatékosokat, hanem elfogadni és egyenrangúnak tekinteni őket. Ezt én is így gondolom, de azt is elfogadom, hogy nem lehet könnyű dolog ez minden embernek. Az előítéletek könnyen negatív spirálba sodorhatják az embert. Amit nem ismerünk, attól félünk, vagy távolságtartóak vagyunk, de ha távol maradunk tőle, nem fogjuk megismerni. Viszont az is igaz, hogy akárkivel megtörténhet, hogy váratlanul kerekesszékbe kerül, vagy értelmi fogyatékos gyereke születik, és akkor igényelné azt az elfogadó környezetet.

Néhányan az évfolyamról már találkoztak ezzel a témával korábban, volt az osztályukban, vagy van a családjukban hasonló helyzet, de közülük is volt, akire nagyobb hatással lett a témahét, mint előre gondolták. Ezen a ponton én egy kicsit elbizonytalanodtam, mert én is hasonlóan gondolkodtam. De a beszámolók olvasása közben egy érdekes dologra jöttem rá. Azokat a szellemi fogyatékosokat, akiket közelebbről ismerek, nem tekintem szellemi fogyatékosnak. Ugyan olyan emberek, mit bárki más. Kicsit néha furcsák, és kiismerhetetlenek, de természetesek. Viszont emellett nekem is van egy kialakult, távolságtartó előítéletem is, más szellemi fogyatékosokkal szemben, akiket nem ismerek. Ezt végiggondolva, és a többiek véleményét, figyelembe véve valószínű, hogy nekem is tudott volna újat mondani a témahét…

Hanna

A mai nap folyamán ellátogattunk a Budapesti Korai Fejlesztő Központ súlyosan halmozottan fogyatékos gyerekeknek létrehozott óvodájába. Azok a gyerekek akik ide járnak “senkinek se kellenek” azaz semmilyen más óvodai intézmény nem venné fel őket még a Pető Intézet számára is túlzottan sérültek. Ha nem járnának ide kettő lehetőség közül választhatnának: vagy otthon maradnak az egyik szülőjükkel vagy bölcsődébe járhatnának egészen iskolás korukig. Ezeknek a gyerekeknek lett kitalálva ez a csoport, de csak korlátozott létszámban járhatnak ide gyerekek azaz egyszerre max. 10 fő. Innen nem csak akkor ballag el egy gyerek ha 6 éves lesz hanem ha a fejlődésében olyan szintet ér el amikor már befogadja az ellátó rendszer. Az országban nincs több olyan óvoda ahol befogadnak súlyosan halmozottan fogyatékos gyereket emiatt is nagyon nagy a túljelentkezés ebbe a csoportba ahol sajnos nincs kapacitás több ember befogadására. Az iskolát ahová majd menni fognak innen a gyerekek nem úgy kell elképzelni, hogy majd padban ülve fognak írni-olvasni tanulni, hiszen a legtöbbjük még magától ülve se tudja magát megtartani, nemhogy beszélni.

Minden reggel egy köszöntő körrel kezdődik ami során mindenkinek eléneklik a saját dalát ami az egész óvodai léte alatt ugyanaz a gyerekeknek. Kicsit hasonlít az óvodai jelre. A dalba bele éneklik az adott gyerek nevét és ezzel a mindennapi rutinnal akarják őket arra ösztökélni, hogy a felismerjék a helyzetet és mi fog történni (azaz az éneklés). Ezután egy játék bohóc bábúval járják körbe a csoportot és aki jelez valamiképpen ahhoz megy először oda a bohóc. Ez a jelzés mondjuk lehet akár a szemkontaktus felvétele vagy valamilyen hang, minden gyereknél más és egyéni akárcsak a problémáik. Ezzel az a céljuk, hogy a gyerekek ki tudják fejezni az akaratukat ami a felnőtt életüket sokkal könnyebbé teheti. A lényeg az, hogy tudjanak majd egyszerű, igen/nem kérdésekre válaszolni vagy jelezni ha gond van. Különösen örülnek a pedagógusok ha tiltakoznak vagy nemtetszésüket fejezik ki valami iránt a gyerekek hiszen ez már értelmileg egy elég komoly szint.

Azért volt a tegnapi látogatás nagyon jó, mert eredetileg az, amikor ennyire beteg gyerekekkel találkozok nagyon sokkol és most is erre számítottam. De nem így történt, mert láttam hogy itt a gyerekek boldogok, es szeretnek ide járni, es megkapják azt amire szükségük van. Szerintem ez egy kicsit más volt mint a témahéten látottak, mivel itt a gyerekeknek nem lesz teljes boldog hosszú életük és ez egy kicsit rémisztőbb mint amit mi hallottunk az előadóktól a témahét folyamán.

Juli

Azért volt nagyon fontos ez a mai látogatás a Budapesti Korai Fejlesztő Központban mert nekem kicsit kimaradt a nem olyan “boldog” oldala a fogyatékkal élőknek. Ez nem azt jelenti, hogy ők, ezek a gyerekek nem lennének boldognak hiszen attól még, hogy súlyosan sérültek ugyanúgy élvezik az ovit mint más kortársaik. De ők azok akik nem fognak eljönni majd egy témahétre az AKG-ba és nem fognak előadást tartani arról, hogy nekik azért mégis teljes életük van a fogyatékosságuk ellenében is. Viszont ebbe a témába amiről a témahét szólt ők is bele tartoznak, hiába vannak csak kevesen. Valószínűleg sok embernek ezt már túl nehéz lenne látnia és fel dolgoznia. Pedig nekem ez a nap egyáltalán nem rossz élményként maradt meg hiszen a gyerekektől a pedagógusokig látszott mindenkin, hogy élvezik amit csinálnak.

Kálmán Eszter Megismerés

Félem.

Vajon miért ilyen ő?

Ez itt a bökkenő!

Távolságtartásom szégyenlem,

segítenem kéne, de félek

az ismeretlentől, vajon miért ilyen ő?

Elkerülöm.

Vajon miért ilyen ő?

Ez itt a bökkenő?

Ha nem gondolok rá nem létezik,

én vagyok az ki vétkezik,

ép létem vétek lenne, ez itt a bökkenő?

Sajnálom.

Én vétkezem vajon?

Nem kéne elfutnom vakon!

Részvétem, hogy ilyennek születtél,

segítenék, nem akarok rontani

a dolgokon, így vétkezem vajon?

Elfogadom.

A kezemet nyújtom.

Elfogadod vajon?

Ajánlott karom a nyolcsávos zebrájánál,

a kiégett útjelző lámpa leharcolt lábánál,

kinyújtott karom elfogadod vajon?

Tisztelem.

Kétségek nélkül,

nincsen több kérdésem.

Tisztelem 

a végtelen harcot nehéz éjszakákon,

a loholó kerekest a kilences után a deákon,

a kórteremben eltöltött végtelen perceket,

a vállakra pakolt szüntelen terheket,

az egész életen át tartó kitartást,

a remélt javulásért való hajtást,

s az arcképeket, melyek határtalanul adtak, adnak és adni fognak a világnak önzetlen, szeretetet.

Olivér 

Őszintén bevallom nem álltam sok kedvvel a témahét témájához. Ennek egy okát ismerem; hat évig egy oxigénhiányos lánnyal jártam egy osztályba, aki nehezen tudta mozgatni a bal oldalát. Visszagondolva egy szörnyű ember voltam, hiszen másnak néztem Őt; szerintem ez lehet a legnagyobb bántás, amit egy mozgáskorlátozott emberről gondolni lehet. Nem tudott olyan gyorsan futni, nem volt olyan ügyes a labdajátékokban, mint osztálytársai, de nem adta fel. A régi iskolámba ötödik osztályban volt egy úgynevezett Waldorf olimpia, Lola az osztálytársnőm összegyűjtötte összes erejét és készült velünk a megmérettetésre. Ugyanúgy lefutotta a két kilométeres távot, mint a többi 300 gyerek.

A témahét további napjaiban sokkal erősebb emberekkel ismerkedtem meg, mint magam. Magyarországon teljesen más szemmel nézünk egy olyan emberre, aki nem kettesével ugrik lépcsőkről-lépcsőkre a metró kergetése közben, hanem segítséget kér környezetétől, akár egy segítővel, akár egy kerekesszékkel. Az emberek azt hiszik Magyarországon, hogyha egy ember például mozgáskorlátozott, akkor Ő teljesen kampec, semmire nem hasznos, akár több ezer évvel ezelőtt Spártában. Ebből is látszik mennyire le van maradva drága kis országunk. Ahogy az előadásokban is elhangzott a nyugati országokban ezzel semmi gond nincs; a mozgáskorlátozott emberek dolgozni járnak, kapnak munkát, a problémáikat felmérve.

Valahogy nekem nem szokott olyan jól menni az ismerkedés, nem tudok akárkivel beszélgetni. Viszont ezek az emberek, akikkel találkoztam felettébb érdekesek és rendkívül nyitottak minden ember felé. A lelkük ugyanolyan, az agyuk ugyanúgy pörög ezerrel, ezerszer jobb vicceket tudnak, mint én. Egy különbség van köztünk, SEGÍTSÉG-re van szükségük.

Lilla

Minden témahéttel kicsit kimozdulunk a komfortzónánkból, ez a témahét sem tért el a megszokottól. 

Megtanultam értékelni az élet apró, pici örömeit mint például a látást, a járást, mert ezeket már “alapfelszerelésnek” tekintjük.

Gergő

Ezalatt a témahét alatt úgy érzem hogy sokat tanultam és szerintem nyitottabban tudok hozzá állni a ,,burkon kívüli” emberekhez. 

Ebből a témahétből azt szűrtem le hogy, segítsünk ahol szeretnék, hogy segítsünk és hagyjuk önállósulni a különleges bánásmóddal élő embereket.

Ádám

Ennek a hétnek a témája a fogyatékkal élők, mozgássérültek és bármilyen rendellenességgel születő emberek voltak. A témahét célja pedig az volt, hogy nekik a hétköznapjaikról, nehézségeikről, társadalmi helyzetükről többet tudjunk meg, valamint, hogy különböző érdekes programok és beszélgetések során kerüljünk közelebb ehhez a nagyon fontos, és többször tabunak nevezett témához. Az én családomban szerencsére nem ez a helyzet, ha előkerül ez a téma, teljesen természetesen tudunk róla beszélgetni. Emiatt is már volt ismeretem e témakörben, de még így is rengeteg dolog volt ezzel kapcsolatban, amit nem tudtam, vagy többet akartam megtudni róla.

A legnagyobb hatással rám a sérült emberekkel levő beszélgetések és foglalkozások voltak, hisz akkor kerültünk igazán közel a témához. Nagyon mély nyomot hagytak bennem és hihetetlenül örülök, hogy lehetőségem volt erre. 

Engem ez a témahét többször is elgondolkodtatott, véleményemet megváltoztatta és felnyitotta a szememet a témakörrel kapcsolatosan. Eleinte még csak tapogatózva indultam el a témahétre ezzel a témakörrel kapcsolatban, nagyon homályos volt számomra, hogy igazából, hogy is vannak ezek a dolgok, de a végére egy viszonylag tiszta képet kaptam, arról hogy milyen egy fogyatékos ember élete. És még azt is megérősítette bennem ez a hét, hogy nincs különbség az ép és a bármilyen fogyatékossággal rendelkező ember között, egyenlőként kell kezelni őket és ők is élhetnek ugyanolyan teljes és boldog életet.

Összességében, nekem ez a témahét nagyon tetszett és szerintem elérte célját.

Ádám

Hogy mit tanultam meg a témahét alatt?

Azt biztosan, hogy mi épek mennyire kicsinyesek vagyunk. Hogy képesek vagyunk azon bosszankodni, hogy már megint fel kell mászni a negyedikre vagy, hogy miért kell egy évben többször is ingát futni. Arról nem is beszélve, hogy milyen bosszantó, amikor az embernek futnia kell a busz után. Ez csak néhány dolog, amire csak – hogy egy példával éljek – egy kerekesszékes ember csak vágyhat. Az, hogy milyen benyomásokat kaptam vissza a különböző mentális és fizikai sérültektől az majdhogynem lényegtelen. Amiben megváltoztatott engem ez a témahét, hogy amikor úgy érzem, hogy most nagyon szar a napom, mert minden összejött, csak gondoljak bele, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy futnom kellett a busz után, hogy megbotlottam a küszöbben és emiatt fáj a lábujjam, hogy elegem van abból a sok baromságból, amit néha összehordunk a suliban, vagy csak legyen arról szó, hogy basszuskulcs háromszázadik alkalommal is le kell mennem edzésre és már baromira unom. Köszönöm, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ezeket a borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat átélhetem nap, mint nap.

Ez a baj a magyarral. Ezt nem érti. Ez az, ami akár ugyanúgy vele is megtörténhetett volna. Ha nem fogja ezt fel, akkor fél tőlük, ha felfogja, akkor meg sajnálja őket. Mind a kettő hibás felfogás. Teljes értékű emberek mindannyian.

Záró gondolatként talán annyit, hogy ezeknek az embereknek a boldogságuk elég nagy százalékban a környezettől és a sajátos felfogástól (amit a környezet is alakít) függ. Na és ki a környezet? Hát Mi épek. Nem a szomszéd, nem az okosok és még csak nem is a különböző szervezetek. Hanem Te, én és bárki más. Nem mindegy, hogy vagy van az elöbbi mondatban vagypedig és. Az, hogy “majd más megoldja” az vezet minket oda, ahol szerintem most tartunk. Hogy majd a másik segít. Nem segít a másik, mert ő meg azt várja, hogy a harmadik segítsen. Az a negyediktől várja és így tovább. Míg a legvégén kör bezárul.

Évi

Ezen a témahéten, sok mindent tanultam. Megismerkedhettem olyan emberekkel, akik valamilyen fogyatékkal élnek és azokkal is beszélgethettem, akik minden erejükkel azon vannak, hogy támogassák őket. Szerintem ők nem csak a fogyatékkal élőket segítik, de azokat az embereket is, akik elzárkóznak a téma elől, félnek a másságtól vagy kínosan érzik magukat ha ilyet látnak. Nekik ezek az intézmények (kávézók mint ahol ma is jártunk) segíthetnek legyőzni a szorongást és közelebb is hozzák hozzánk ezeket az embereket. Minden napot nagyon élveztem ebben a témahétben, nagyon szimpatikus és életvidám emberekkel találkozhattam mint például Karcsi. Az őket segítők optimizmusa, nagyon meghatott.

A legfontosabb tanulság, amit leszűrtem a hétből az az, hogy soha nem szabad feladni azt a célt amit kitűztél magad elé, még ha a környezeted teljesen elutasító is. Mert szerintem ezen a héten mindenkinek sikerült ledöntenie ezt a falat magában, ezáltal mindenki rájöhetett arra hogy a fogyatékkal élők is olyanok mint mi, örülnek és bánkódnak.

Fruzsi

Ez a témahét is tartalamasan telt el, megint megbizonyosodtam arról, hogy mindig lehet tanulni valamit.

A héten fogyatékkal élőkkel találkoztam, közelebbről megismertem őket és rájöttem, hogy ők is ugyanolyan próblémákkal élik az életüket mint “mi”. Érdekes volt látni, hogy mennyire természetesen fogadják el a saját állapotukat.

Szükségük van egy kis segítségre, de a sajnálatból nem kérnek. 

Nem egyszerű az életük, de mégis boldogok. Ami nekünk természetes az nekik egy mindennapos csata , de mégis mindennap győzedelmeskednek. 

Maradandó élményt okozott a csütörtöki nap amikor belekóstolhattam az életükbe.

Attila

Kellemesen csalódtam ugyanis az emberek akiket megismerhettem olyan perceket, órákat okoztak nekem amiben pozítiv élményekkel lettem gazdagabb. Egyáltalán nem találtam nyomasztónak, jókat nevettünk, beszélgettünk és játszottunk. Csütörtöki nap után teljesen motíváltnak éreztem magam, soha nem szabad fel adni és bármi történjen az élet megy tovább és pozítivan kell gondolkodni. Az emberek akikkel találkoztunk inteligensek és elszántak voltak, olyan dolgokat csináltak vagy vittek végre amiket én magam nem tudnék megcsinálni. Köszönöm ezeket a napokat!

Dávid

A témahét nálam elérte a célját, ami szerintem a fogyatékkal élők közelebb hozása és mindennapjaik megismerése volt. Minden állomáson először megilletődve, kérdések nélkül ültünk, ám pár perc után feloldódott a hangulat és mertünk kérdezni az előadóktól. Minden emberen keresztül más-más életet ismertünk meg, és ezeket mind a legérdekesebb formákban. 

Bence

A témahét előtt én úgy gondoltam, egy nem ép ember számára, az élet igen nehezen lehet élvezhető, de most már tudom, hogy ez abszolút nem akadályozza meg őket a boldogságban. Sőt, sokan viccelődnek saját magukon. Ezen kívűl számos mód van arra, hogy amit ők ne tudnának megtenni, azt mégis megtegyék. Nagyon sok élménybeszámolót hallottunk a napok során és mindegyik arról beszélt, hogy milyen jó dolgok érték az életben és hogy a másságukat, inkább egy nagy kihívásnak, mint átoknak tekintik.

Balázs

Ősszeségeben nagy pozitív hatásokkal volt rám ez a témahét, megtanította hogy, ne azt nézzem, mim nincs hanem értékeljem például azt hogy két lábon letudok menni a boltba vagy elég 5 perccel indulás előtt felkelni és nem háromnegyed óra felöltözni. Nagy hatással volt rám Máthé Gergely (ha jól emlékszem) aki lényegében csak a fejét használva csinálta a Nem Adom Fel Alapítvány weboldalát, és még így is tud ugyanolyan boldogan élni mint mi, nagyon felvidított amikor megnéztem a Facebook profilját és láttam hogy kerekes székes létére több 10 km-es túrákon kirándul, pedig nekem meg néha az Ildihez is nehéz levergődnöm. A témahét segített értékelni és észrevenni, hogy mink van és milyen nagy kincs, hogy tudunk futni a busz után vagy halljuk egymás hangját.

Zsombor

Kifejezetten szkeptikus szemmel tekintettem erre a témahétre kezdetben. Nem gondoltam volna, hogy bárki tudna bármi újat is mondani nekem ezzel a témával kapcsolatban, unalmas, vontatott, száraz beszélgetésekből álló napokat képzeltem. Ehhez képest kifejezetten kellemes csalódást okozott nekem a témahét. Jól éreztem magam, érdekes, és interaktív programokkal találkozhattunk, melyeket érdekes és szórakoztató volt átélni (már ha lehet szórakoztató egy sérült ember helyzetébe beleélni magam). 

Matyi 

A témahét célja az volt, hogy megismerjük közelebbről a fogyátékkal elő és mozgássérült embereket. Mondhatni előnnyel indultam, a tavalyi év folyamán többször is látogatást tettem a Mexikó úti Mozgássérült Általános Iskolában a közösségi szolgálat keretein belül. Már ott szembesültem a magyar társadalom problémáival, mivel én is a részeseként kezdtem. Első alkalommal félve mentem oda, nem tudtam mire számítsak. Azzal elméletben tisztában voltam, hogy ugyan olyan fiatalok, mint én. Moziba és színházba járnak, mozognak és sportolnak, persze lehetőségeik szerint. De ezzel nem igazán tudtam egyesülni, míg oda nem értem. Egyszerűen hihetetlen volt, mindenkiből áradt a szeretet és a boldogság. Hamar összebarátkoztunk és le kellett vonnom a következtetést, hogy ők a legpozitívabb emberek akikkel eddig talakoztam, mivel elfogadták az állapotukat és készen voltak együtt élni azzal.

Az AKG-ban töltött témahetim közül, ez volt az egyik legjobb, remekül volt megszervezve és folyamatosan érdekes programok és előadások folytak. Sok új információval segítettek minket. A hét fénypontjának csütörtök tekintem, az összes program kivétel nélkül zseniális volt. Kezdve egy kis kerekesszékes szlalommal, majd szájjal festét és még rengeteg más. Gergővel volt a legjobb, aki a Nem Adom Fel Alapítvány honlapját működteti és mellett játékokat és kisegítő alkalmazásokat csinál mozgássérülteknek. 

Úgy gondolom a témahét elérte célját, sikerült felhívni a figyelmünket arra, hogy nincs különbség épp és sérült ember között, és megértette velünk azt, hogy egyenlőként kell kezelnünk egymást.

Milán

A témahéten a fogyatékkal élők társadalmi helyzetével foglalkoztunk. 

Az előadások során sok újdonságot hallottam, olyanoktól akik “elsőkézből” tapasztalták, hogy milyen korlátozottsággal élni egy társadalmon belül és hogy mik az elvárások a társadalomtól a korlátozott személyhez és a korlátozott személytől a társadalomhoz. Láthattam, hogy egyesek mennyire máshogy fogják fel az életet mások meg mennyire hozzám hasonlóan. 

Összességében kijelenthetem, hogy nekem tetszett ez a hét és sok szempontból hasznosnak bizonyult.

Rónai Sára Ez volt

Ez volt
hogy egy pillanatra 
becsuktam a szemem.
És ti láttátok
nincs ott sok érzelem.

Ez volt
hogy féltem
féltem bevallani.
És hallgattatok,
mert tudtok hallani.

Ez volt 
hogy láttam
láttam amit kellett.
És mindent kitártam
mi szívemből tellett.

Ez volt 
hogy kértem
és te nem adtál.
Nem is figyeltél,
csak elszaladtál.

Ez volt
hogy tudtam
tudtam hogy mit kéne;
tenni akkor,
ha tudom hogy van vége.

Ez volt 
a kezdet
és egyben egy rész is
lezárult
és bennem már kész is…

Kata

Bennem ezen a témahéten az a tapasztalat vagy felismerés hagyta a legmélyebb nyomot, hogy a fogyatékossággal élők milyen kiolthatatlan életkedvvel és boldogsággal élik mindennapjaikat. Pedig sokkal nehezebb körülmények között kell boldogulniuk, mint nekünk.

Számomra hihetetlen élmény volt a csütörtöki nap, az, hogy kicsit „kipróbálhattunk” egy sérült ember életét. A Nem adom fel alapítvánnyal érkező személyekkel együtt töltött idő sok gondolatot indított el bennem, arról, hogy hogyan illik viselkedni egy fogyatékkal élővel, sőt arról is, hogy milyen lehetne az én életem, ha hasonló állapotban lennék, mint a hozzánk látogatottak. A velük eltöltött órák alatt kezdtem el megérteni, milyen nehéz is lehet az élete egy sérült embernek, és egyfajta mély tiszteletet kezdtem el érezni irántuk, akik minden egyes nap óriási akadályokat küzdenek le, olyanokat, amelyeket én elképzelni sem tudtam eddig, sőt sajnos nem is igazán gyakran jutottak eszembe.

Talán a legfontosabb dolog, amit megértettem ebben a néhány napban az volt, hogy nem kell sajnálni őket, mivel az kicsit alsóbbrendűnek éreztetheti őket, hanem teljes mértékben egyenrangúnak kell őket tekinteni. A fogyatékosságukat nem szabad folyamatosan éreztetni velük, hanem csak észrevétlenül segíteni kell nekik. Ezt a segítséget nem mint szívesség, sokkal inkább magától értetődő dolognak kell felfogni.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a pár nap és remélem, hogy még lesz alkalmunk hasonló témával foglalkozni!

Hanna

Ez a témahét nagyon érdekes volt és különleges, számomra. Már ezelőtt is találkoztam olyan emberekkel, akik valamivel eltérnek az átlagos emberektől, de csak mozgássérült családtagjaim vannak, és emiatt nem igazán tudtam sokat róluk. Ezen a témahéten rengeteg új információt kaptam. Rájöttem arra, hogy többet kell foglalkoznom ezzel a témával. Segítenem kell ezeknek az embereknek abban, hogy mások is jobban elfogadják őket, egyenlő emberként tekintsenek rájuk. Ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy ezek az emberek ennyire boldogok és kedvesek. Persze biztos köztük is vannak nem túlságosan nyitott és vidám személyek. Jó volt látni, hogy akik velük dolgoznak, mennyire alaposan és szenvedélyesen végzik a munkájukat és mennyire kiválóan bánnak a sérült emberekkel. A témahét előtt kicsit sajnáltam az ilyen embereket, de a hét közben azt a következtetést vontam le, hogy erre nincs szükség, mert azzal, ha sajnálom őket nem tudok segíteni, és a sajnálat valószínűleg nem is kell nekik. A legfontosabb, hogy támogassuk őket, de csak akkor, ha tényleg látjuk rajtuk, hogy ez szükséges nekik, esetleg meg is kérnek arra, hogy segítsünk nekik valamiben. Nagyon fontos, hogy elfogadjunk, és egyenlő félként kezeljünk minden embert, még akkor is, ha ez néha az előítéletek miatt nehezen megy. Először meg kell ismernünk valakit ahhoz, hogy véleményt tudjunk róla alkotni. Én még szívesen beszélnék erről a témáról, és szerintem fontos lenne, hogy minél több ember foglalkozzon vele, hogy mindenki tudjon valamennyit arról, mi van a burkon kívül.

Kincső

Engem mindig is foglalkoztattak (foglalkoztatnak most is) a szociális dolgok. A fogyatékossággal élők és helyzetük, azonbban sosem voltak olyan közel hozzám, ugyanis nincs az ismerettségi körömben fogyatékossággal élő ember és sosem jártam ilyesmivel foglalkozó intézetben. Egy dolog amit tudtam, hogy mindig szomorúságot idéztek elő bennem. A Stephen Hawkingról szóló filmet végigsírtam. Ahogyan az Esőembert is. Tudom, hogy egy film nem teljesen a valóságot adja vissza, drámaibb a zene és a különböző effektek miatt, de ezek egyszerűen olyan mélyen hatottak rám, mint eddig nagyon kevés dolog.

A témahetünkön megváltoztam, sok mindenben. Én elfogadó embernek gondolom magam, de tudom, hogy sokszor átestem a ló túloldalára és sokszor sajnáltam a fogyatékossággal élő embereket. Ez a témahét rávilágított arra, hogy nem kell. Az összes előadáson, mindenki mosolygott. Egyszerűen hihetetlen volt látni, hogy mennyire pozitívan tudják látni a világot, sokkal pozitívabban mint például én. Csodálatos érzés volt Zolit nevetve látni, ahogy épp egy olyan történetet mesélt, amit ő akár rosszul is megélhetett volna, kerekesszékességéből adódóan (például mikor azt mesélte, hogy fél órát vártak este tizenegykor az alacsonypadlós buszra, ami végül nem jött el). Amikor az ülőröpis férfi elmesélte, hogy ki is ő, mi is ő, büszkén beszámolva a sportban elért sikereiről. Amikor Rafael izgatottan tanította nekünk, hogyan kell a színeket, vagy épp a napokat “eljelelni”. Vagy éppen amikor Karcsi sorozatban találta ki Activityben a szólásokat, közmondásokat.

Azt hiszem most nőttem fel annyira, hogy ne sírjam el magam azonnal ha meglátok egy fogyatékossággal érő embert. Mert tudom, hogy ők is tudnak teljes életet élni. Mosolyogva tekintek vissza az elmúlt pár napra és nagyon örülök, hogy olyan élményekkel gazdagodhattam melyekkel még soha.

Emil

Bevallom, ez a témahét nekem vegyes érzelmekkel indult. Igaz, megtudtam, mi is zajlik le egy autista fejében, hogyan kell odamenni egy vakhoz az utcán, vagy fel tudtam volna sorolni egy-két előnyét a lovas/állatos terápiáknak, de semmilyen módon nem tudtam megtapasztalni egy akármilyen fogyatékossággal élő ember mindennapi problémáját. A csütörtöki nap azonban teljesen a másik oldalról mutatta be nekem a helyzetüket. Hacsak húsz percre is, de megtapasztalhattam, milyen is egy mozgássérült sportág, a kerekes székes lét, beszélhettem egy látássérült személlyel, és mindenek előtt belátást nyerhettem a mindennapjaikba. A paralimpikonos beszélgetés pedig egy nagyon kellemes ráadás volt, ami tovább erősítette bennem azt a felismerést, hogy ezeknek az embereknek fontosabb dolguk is van, mint a fogyatékosságukon bánkódni, egyszerűen túlléptek rajta, és próbálják az életüket maximálisan kiélvezni. 

Ákos

Agymenésem a témahétről:

– Jól van Ákos itt van 8 óra és még nem írtad meg az anyagot a témahétről. Mi az első dolog ai az eszedbe jut, vagy ami legjobban megértintett?

– Hát igazán megérinteni nem érintett…

– De majdnem mindenki arról ir hogy mennyire érzelmekkel teli volt ez a hét számára és hogy teljesen elérzékenyült az egészen. Neked is ezt kéne írnod! 

– Ha nem baj én inkább azt fejteném ki, hogy mennyire elgondolkodtató volt ez a témahét és, hogy milyen hatalmas társadalmi problémákat lehet fellelni akkor ha jobban megfigyeljük az ország testi vagy szellemi “akadályokkal” együtt élő részét.

– De ez így nem lesz…

-Csönd én beszélek. Khm, szóval az első napon még mindig visszakoztam ettől a témahéttől mivel nem szerettem volna azt hallgatni 5 napon át, hogy szegény rokkantak, nézd milyen rossz neki, adományozzatok ide meg oda mert akkor jobb emberek lesztek. Az ilyen dolgoktól én komolyan agyfa akarom mondani megőrülök. 

De van még könyörület a világon ezért nem így lett. E helyett betekintést nyerhettünk ezeknek az embereknek az életébe. Megismerkedhettünk a mindennapjaikkal és az ezekben lelt kisebb nagyobb örömeikkel, mely akár lehet a munkájuk, az emberek akik körülveszik őket vagy az hogy másokat boldoggá tudnak tenni. Persze azt is láthattuk hogy milyen nehéz nekik. Talán a legérdekesebb beszélgetés Zolival volt és a segítőjével. Itt bizonyosodtam meg arról, hogy a rokkant emberek is teljes életet tudnak élni és ugyan úgy gondolkoznak mint bármelyik másik ember csak nem tudják olyan tempóban kifejezni magukat mint mások. Amikor meghallottam, hogy talpmasszőr el se akartam hinni. Nagyon érdekes, hogy mindenkinek meg lehet találni azt a munkát ami neki megfelelő, bármilyen hátrányokkal is éljen. A legnagyobb probléma amely ezeket az embereket érint az nem a hátrányosságuk ( mert azzal mint láttam együtt tudnak élni) hanem hogy az emberek nem fogadják el őket annyira embernek mint másokat. Pedig ezek az emberek derekabbak és életrevalóbbak mint sok másik. Ha ezt nem tudjuk megoldani akkor egy olyan társadalmi szakadék vagy inkább fal lesz e két oldal között melyet egyre nehezebb lesz lebontani. Ennek a falnak a lebontásában viszont segítenek az olyan alapítványok mint a Nem Adom Fel Alapítvány vagy a Premier Cult Cafe. Ezt láthattuk is a hétfői napon. Összességében én hasznosnak tartottam ezt a témahetet, és remélem mások is inkább elgondolkodtak ezeken a dolgokon mint, hogy most elérzékenyültek és azt írják le hogy jaj milyen depresszív dolog ez az egész.

UI.: Elnézést ha egy kicsit szokatlanra sikerült a fogalmazás és előre is bocsánat a helyesírási hibákért amiket nem találtam meg.

Gréti

Nagyon tetszett a témahét, mert több izgalmas előadást hallgathattunk végig és több fogyatékkal élő emberrel beszélhettünk személyesen. Talán ez a hét segíthetett elhatározni pár embernek, hogy az ilyen embereknek segítene majd késöbb. Egy kicsit nekem is segített, abban hogy jobban elfogadjam őket. Nekem legjobban a témahétben a kutyával együtt élő látássérült nővel való beszélgetés tetszett a legjobban, mert érdekes volt meghallgatni milyen lehet egy kutyára bízni a mindennapjainkat.

Sophie

Sok meglepetést okozott nekem ez a témahét. Rengeteget tanultam a különböző fogyatékosságokról, de még többet az ezzel élő emberekről. 

Nagyon pozitívan maradt meg ez az élmény. 

Eddig el se tudtam eddig képzelni, hogy mennyi lelki és testi erő kell ahhoz, hogy egy ilyen problémával éljen az ember. Viszont, nagyon jó betekintést tudtam nyerni azoknál az alkalmaknál, amikor valóban fogyatékkal élőkkel tudtunk találkozni és beszélgetni, valahogy sokkal érdekesebbek és átérezhetőbbek voltak azok az találkozások, mint amikor „ép” emberek beszéltek erről. 

Rengeteget járt ezen a témán az agyam egész héten, és rájöttem, hogy én nem tudom, hogy bírnám ki, ha ilyen helyzetbe kerülnék, és emiatt nagyon becsülök mindenkit, aki ilyen jellegű problémával küzd. Belegondolni abba, hogy nekik, a nekünk semmiségnek tűnő dolgok is nagy nehézséget okozhatnak, de ők mégis elképesztően pozitívan és boldogan állnak az életükhöz, ami szerintem ez nagyon becsülendő és inspiráló.

Eddig nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet így élni, de örülök, hogy betekintést nyerhettem és jobban megismerhettem ezt az élethelyzetet.

Brúnó 

Azt hiszem egyértelműen kijelenthetem, hogyha pár embernek nem is ez volt az első alkalma amikor szembe került ilyen emberekkel, mégis azt éreztem, hogy nehezebben vagy félve tettünk fel nekik kérdéseket a társaimmal, majd sokszor kiderült utána, hogy iszonyú nyílt emberek és szívesen beszélnek a komoly érdeklődőkkel. Ez nyílván részben annak tudható be, hogy nagyon könnyen érinthetünk érzékeny témákat velük kapcsolatban, de mégis olyan érzése keletkezhet az embernek, hogy ezzel is megkülönböztetjük őket valamilyen szinten miközben semmiben sem mások és ugyanolyan életet élnek vagy legalábbis kitartóan próbálnak a korlátaikkal együtt mint mi.

Sajnos a mai (főként itthoni) társadalmunk tulajdonképpen egy szégyen ebben a témában, elképesztő, hogy milyen történetekbe futhatunk szinte naponta amikben valaki nem emberként kezelt egy fogyatékost vagy éppen egy siketet. Az egyik legaggasztóbb viszont, hogy egy paralimpikon nem ugyanazt a támogatást kapja mint egy egészséges, szimplán tehetséges sportoló. A paralimpikonnak sokkal több idő felkészülni egy versenyre, sokkal nehezebb eljutnia egy ilyen eseményre, sokkal nehezebb beszerezni és szállítania a felszerelését és hiába ugyanolyan lelkes és elhatározott az adott sportágban, mégsem fogják ugyanúgy kezelni mint az ép társát.

Az előítéletek hatalmas szerepet játszanak ebben, de sajnos ezekkel nem lehet mit kezdeni, egyszerűen ilyen az ember. Viszont a társadalmat ezek mellett is meg lehet változtatni csak fel kell ismerni, hogy a jövő generációjának és a fiatalkornak kell toleránsnak, érdeklődőnek és segítőkésznek lennie mert a mai felnőtt embereknek már aligha fog változni a beállítottságuk. Ez szerencsére nem mondható el minden társadalomról, a nyugati országokban már látható némi remény, de persze Magyarország ebben is elég hátul kullog.

Anna

Én magamat egy viszonylag elfogadó embernek tartom. Úgy gondoltam, hogy már sok dolgot hallottam a fogyatékkal élésről. Abban a hitben éltem, hogy elég tájékozódott vagyok ez ügyben. A témahéten kiderült számomra, hogy ez nem így van. Azaz helyesebben fogalmazva, nem is az, hogy nem tudok semmit, inkább rájöttem, hogy van egy olyan oldala, amibe még alig gondoltam bele. Amikor megláttam egy más helyzetben lévő embert, egyből rossz érzés fogott el. Minden félreértést elkerülve, ez nem idegenkedő jelentésbe vett rossz érzés. Leginkább sajnálatnak lehetne mondani. Amikor egy ilyen fogyatékkal élő emberrel találkoztam, teljesen jó indulat vezérelt a szándékaimban, de ez a sajnálat mindig bennem volt.

Számomra ami a legfontosabb ‘üzenet’ volt a témahét során, hogy ezt a sajnálatot el kell ereszteni. Bármennyire is én azt gondoltam, hogy teljesen egyenrangúnak és teljes értékűnek tartottam azt az embert, amíg sajnálatot érzek iránta, addig ez mégsem így van. 

Hogy erre rájöjjek, találkoznom kellett velük és kicsit meghallgatni őket. Szerintem nagyon sok ember van ezzel a dologgal úgy, ahogy én voltam vele. Még azt is mondanám, hogy talán a legelfogadóbbak is.

Hanna

Szerintem ez a hét mindenki számára rejtett meglepetéseket vagy érdekességeket. Amit kiemelnék az a csütörtöki nap volt, mert kipróbálhattam milyen lehet ezekkel a másságokkal élni, és magam is megtapasztaltam, hogy egyszerű dolgok is mennyire nehezek a mindennapokban is akár. Ez a nap segített abban, hogy el tudjam képzelni, hogy mi lenne, ha… Nyilván így sem teljesen tudom kitalálni vagy elgondolni, hogy milyen lehet, ha nem tudnám, mondjuk rögtön elmesélni, hogy mi történt vagy nem látnám az emberek arcát, akikhez éppen beszélek, vagy nem hallanám a hangjukat vagy mondjuk, csak akkor tudnék elindulni az iskolába, ha alacsony padlós busz jönne.

Persze így is csak apró betekintést nyertünk, nem is tudom teljesen elképzelni a helyzetet, de azt tudom, hogy nekik is ugyan ilyen nehéz elgondolni, hogy nekünk milyen lehet. Ha valaki így születik, neki az ő állapota a természetes közege, de a mindennapok nehézségei, azért ott vannak. Persze más az, ha az ember később veszti el a hallását, a látását vagy kerekesszékbe kerül, talán az még nehezebb. De akárhogy is, tartozunk nekik annyival, hogy nem alacsonyítjuk le őket, és ahol tudjuk, segítjük őket. Nem szánalomból, hanem, mert vannak helyzetek, ahol a környezet nem segíti pl. a kerekesszékkel közlekedőket.

Mi is vagyunk annyira különböző személyiségek, mint ők csak ez nem látszik a külsőnkön.

Anna

Egy regényt tudnék írni most a bennem kavargó érzésekről/gondolatokról. 

Arról, hogy mennyire tetszett ez a témahét, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az emberek tisztában legyenek ezekkel a dolgokkal és beszéljenek is róla, hogy mennyire megérintettek a beszélgetések és a mai film is, stb. 

De mindazok ellenére, hogy mennyire szeretnék írni erről, most nem tudok. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, leírni gondolataimat, pedig bőven lenne mit. Számomra elképesztően fontos, hogy lehetőségem volt beszélni erről jobban és kevésbe érintett emberekkel is. 

Sajnálom, hogy nem tarthat tovább, de remélem lesznek még hasonló programok az elkövetkezendő évek során.

Bori

Fogyatékossággal élők 

Ez a téma tabunak számít rengeteg közegben, abból az okból kifolyólag, hogy nehogy valaki feszélyezve, rosszul érezze magát egy pillanatra is. De ha csak egy kicsit is kínos témáról nem beszélünk, az nem jelenti azt, hogy az majd megoldja saját magát. A megoldás pont abban rejlik, hogy beszélünk róla.

Miért is esik nehezünkre ezzel a témával foglalkozni? Szerintem azért, mert nem nevezzük nevén a dolgokat, ködösítünk inkább, hogy az illúzió megmaradjon, és ne kelljen a mögöttes tartalommal foglalkoznunk. Ha nem nevezzük nevén a dolgokat, akkor hogyan is beszéljünk róluk? 

Talán, ha először a saját gátlásainkat, kétségeinket, félelmeinket elengedjük és hagyjuk, hogy az egészet a teljes valójában szemléljük, könnyebben megérthetjük őket és szituációjukat.

Előszöris, nagyon fontos azt megérteni, hogy ők is esendő emberek, nem valami földönkívüliek speciális igényekkel. Ők is ugyanazokra a dolgokra vágynak, szeretetre és elfogadásra. Sokszor nekik többet kell nyújtani ezekből, mert lehet számukra egy evidens dologhoz több segítség szükséges. 

A legfontosabb, amit tapasztaltam velük kapcsolatban, hogy partnerként kell őket kezelni, egyenlőknek. 

Attól, mert még különbeznek pár dologban nem kell őket máshogy kezelni.

A teljes elfogadás sokuknak azt jelenti, hogy megtanultak a saját nyomorukon nevetni, vagyis kezelni, beszélni és mesélni róla. 

És a leglényegesebb különbség, együtt érezni velük, nem annyit tesz, hogy lenézzük őket.

Péter

Az elmúlt témahéten nagyon sokat tanultam a fogyatékkal élőkről. Sok minden újdonság volt számomra. Engem legjobban sportok fogtak meg, hogy hogyan tudnak a mozgássérültek röplabdázni vagy éppen kosárlabdázni és ki is próbálhattam és nagyon élveztem, de nem könnyű ez a fajta sport. Amikor kerekes székes kosarat játszottunk akkor jöttem rá, hogy bármikor megtörténhet velem és bármikor kerekesszékbe kényszerülhettek. 

Rebeka

Megint eltelt egy újabb nap és most sem változott semmi. Minden ment a szokásos kerékvágásban.

Reggel felkeltem, felöltöztem, majd elindultam dolgozni. Néhány ember most is megpróbált segíteni a busznál felszállni vagy a zebrán átkelni. Csak azt nem értem, hogy miért nem kérdezik meg, hogy hogyan tudnának segíteni vagy kell-e egyáltalán valamiféle segítség és nem csak belém karolni hátulról és átcibálni az úttesten. Az, hogy nem látok az nem azt jelenti, hogy közlekedni sem tudok. Lehet, hogy azért nem megyek át az úttest másik oldalára zöld lámpánál, mert éppen várok valakit vagy csak simán jólesik ott állni. Honnan tudnák, ha meg sem kérdezik?!

A másik dolog, ami nem fér a fejembe az az, hogy miért kell sajnálni. Igen, nem vagyok olyan, mint az emberek többsége, hisz nem látom azt, amit más igen. De én meg látok, olyat, amit más nem képes észrevenni. Vannak dolgok, amiket én szebbnek képzelek el, mint mások és vannak, amiket nem. Minden egyes nap minimum egyszer meghallom, hogy: „Szegény ember! Milyen rossz lehet vakon élni!” vagy „Úgy sajnálom ezeket az embereket, akiknek nem adatott meg a látás. Milyen szomorú élete lehet neki!; Szegény biztos nem tud önálló életet élni!”. Gyűlölöm, amikor azt mondják világtalan. Van világom. Sőt, ugyanaz a világom csak máshogy érzékelem. Hadd mondjak el még valamit: igenis képesek vagyunk magunkról gondoskodni. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint mindenki más. Csak azért, mert egyvalamiben különbözünk, még nem vagyunk alacsonyabb rendűek másoknál.

Az emberek, amit nem ismernek attól félnek és, amitől tartanak, arról előítéletet alkotnak. A különböző fogyatékossággal élő emberek között is van olyan, akiben valamilyen őstehetség rejtőzik, de ezt a nyilvánosság sosem fogja megtudni, hiszen ezeket az embereket „elrejtik” a tömegek elől. Ha valamelyikük mégis megmutatkozik a nyilvánosság előtt, jön a sajnálkozás és a kirekesztés a többség részéről. Ez az, amin változtatni kell, de ehhez nem egy vagy két személy szükséges, hanem mindenki elfogadása és segítsége. Gondoljatok csak bele, milyen unalmas világban élnénk, ha mindenki egyformának születne. Minden ember más és ettől vagyunk különlegesek.

Emma 

A téma nem kevesebb, mint hogy megismerjük, közelebb érezzük, átéljük a fogyatékkal élők életét, és mindezt úgy és olyan mértékben, hogy a végen úgy érezzünk együtt a fogyatékkal élők problémáival mintha a legjobb barátnőnk fogszabályzójáról lenne szó. 

Most érzem azt, hogy a hétvége miatt elszakított témahét kezd összeállni a fejemben. Összeáll egy hatalmas megdöbbenéssé és rácsodálkozásra. Olyan volt ez a hét, mintha egy addig enyhén hullámzó, tiszta, fehér paplant, kifeszítettek volna és vágtak volna bele egy aprócska lyukat, amin kikukucskáltunk erre a témára. Tovább növelve a nyálas, költői faktort, ez a hét egy úton való elindítás volt, amely az elfogadáshoz vezet.

A kedvenc témahét-pillanataim azok voltak, amikor személyesen találkozhattam fogyatékkal élőkkel. (Ez kicsit rosszul hangzik, mintha azt írtam volna le, hogy szétnézhettem az állatkertben – de inkább úgy érzem, mintha egy csodavilágba csöppenhettem volna, ahol mesehősökkel találkoztam.) Ez a csütörtöki „Nem adom fel” alapítvány programján volt a legmeghatározóbb. 

A program során, hirtelen fordított helyzetbe kerültünk. Mi voltunk azok, akik tanultunk, számunkra volt új, ismeretlen a szituáció – és nem annak a fogyatékkal élőnek, aki ott állt velünk szemben. Az, amit tanítottak, amiről meséltek – az életük mindennapjai voltak – de nekem egy teljesen már dimenzió. Jelnyelvet beszélni, vakként közlekedni, tolószékkel szaladni és láb nélkül röplabdázni. Ezek az emberek mind képesek voltak erre. Én pedig csak ámultam, bámultam, hogy váó. Amikor azt mondjuk a barátnőimmel egy kockahasra, hogy de erős, akkor most már tudjuk, hogy igazából ezekre az emberekre gondolunk, akik mindennap varázsolnak és csodát tesznek. 

Szerintem ahelyett, hogy a TV-ben, arról szólnak a mesék, hogy hogy repülnek a tündérek, és milyen színű a maci kakija – inkább arról kéne mesélni, hogy megy iskolába egy kerekesszékes kisfiú vagy, hogy ír leckét egy vak kislány. És a vége happyend. Jó, nem olyan, hogy megtalálják a tenger alatti kincset, hanem csak annyi, hogy időben oda ér az iskolába a fiú (ami még nekem sem jön mindig össze!) és befejezi a leckét a lány. (szintúgy)

Először azt akartam írni, hogy kíváncsi vagyok a velem egykorú fogyatékkal élők mindennapjaira, de rájöttem, inkább úgy fogalmaznék, hogy hiányoznak az én mindennapjaimból ezek a hősök, akik ugyanúgy azon izgulnak, hogy a sorozatban kivel jön össze a főszereplő, vagy hogy mi lesz a kaja a menzán. Vagy nem, lehet, sőt valószínű, hogy nem ezen izgulnak, hanem inkább azon, hogy megbámulják e majd őket az utcán, meg tudják e mozdítani a kezüket, mikor felkelnek holnap vagy lábra tudnak e állni valaha… Pedig ugyanazon kellene nekik is izgulniuk. Azon, hogy mi lesz holnap a kaja a menzán, hogy hol hagyta a pulcsiját és hogy mikor írunk dogát matekból.

A hét elején nagyon kíváncsi lettem, aztán picit megijedtem. De számomra a legpozitívabb, hogy a végére megnyugodtam, sőt, felvillanyozódtam. Hogy igen van ilyen. Bárkivel megtörténhet. És igen, nagyon rossz, felfoghatatlan, nehéz – de tovább lehet menni, lehet álmodni és sikerülhet. És sikerül. És ilyenkor kicsit az emberiségben megrökönyödött kamaszok szeme is megcsillan a reménytől: hogy de jó, hogy vannak ilyen emberek!

Anna

Tudom, hogy most arról kéne írnom, mennyire megérintett a témahét. Ez a témahét néhány pillanatában így is történt. A Nem Adom Fel Alapítvány csütörtöki programja megmozgatott, ugyanis olyan dolgokkal találkozhattam, és próbálhattam ki (szájjal festés, kerekesszék) és olyan érdekes emberek érdekes történetét hallhattam meg, amely nem csupán egy Google keresés végeredménye…

De úgy gondolom, hogy három (másoknak az évfolyamon négy) nap alatt, nem lehet megváltoztatni senki gondolkodásmódját vagy értékrendjét esetleg teljes elvrendszerét. Engem eddig is érdekelt a téma, és eddig is foglalkoztam a témával, így az érzékenyítés részét nem tudtam teljesen a saját bőrömön érezni. Ettől függetlenül érdekes volt a témahét és köszönöm a lehetőséget, ezentúl is nyílt szívvel fogok a témához állni.

Máté

Az elmúlt egy hét témája számomra nem volt újszerű, ismertem fogyatékkal élőket kisgyerekkoromból, viszont minden tekintetben hasznos tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodtam. A találkozás fogyatékkal élő emberekkel, egy igazán jó alkalom volt arra, hogy mi is betekintést nyerhessünk az ő életükbe, megismerjük mindennapjaikat és egy kicsit átéljük azt, amin ők keresztül mennek nap mint nap. Sajnálatos módon ezeket az embereket fogyatékosságuk miatt a társadalom háttérbe szorítja így nincs igazi lehetőségük teljes életet élni. Csütörtöki nap folyamán meglepődve vettem észre azt, hogy ezek az emberek sokszor fogyatékosságuk miatt több idővel rendelkeznek, ezt az időt pedig tanulásra fordítják. Ezáltal sokszor, jobban képesek egy adott feladatot végrehajtani, mint olyan emberek, akik nem élnek fogyatékossággal, de szintén ugyan azt a munkát végzik. Véleményem szerint, nagyon sokat kéne változtatni a jelenlegi társadalmi struktúrán, hogy fogyatékos emberek is lehetőséghez jussanak olyan munkakörökben, ahol nem feltétlen elvárás az, hogy mindenképpen egy ép ember végezze el az adott munkát. De ugyan így van ez a sportnál. Egy paralimpikon ugyan abban a támogatásban kell, hogy részesüljön, mint egy olimpikon. Továbbá le a kalappal a magyar paralimpikonok előtt, akik kevés támogatással is képesek voltak kimagasló eredmények elérésére a Riói Paralimpián! 

Úgy vélem, a mi generációnk képes lenne ennek a társadalomszemléletnek a megváltoztatására akkor, ha ezt a fajta oktatást minden iskolába el lehetne juttatni, hogy más, a mi korosztályunkba tartozó gyerekek is szembesüljenek ezzel a problémával.

Sára

Nem tudom mások, hogy vannak ezzel, de őszintén, én eddig teljesen úgy éreztem, hogy a valamilyen fogyatékossággal élő emberek egy egészen más világban élnek, mint én. Természetesen nem néztem le rájuk és nem is néztem rájuk rossz szemmel sem, de valahogy mégis olyan távolinak éreztem őket. 

A csütörtöki napszámomra lenyűgöző volt. Találkoztam siket, vak, és mozgássérült emberrel is. Ami egészen meglepett az az, hogy azt láttam, egyikük sem szomorú a fogyatékossága miatt, hanem megtanultak vele együtt élni, megtanultak találékonyak lenni, és megtanulták élvezni az életet úgy, ahogy van. Szerintem ezek olyan tulajdonságok, amiket sok teljesen ép ember egy élet alatt nem tanul meg. Most már látom, hogy ők is teljesen hétköznapi emberek, és bár vannak dolgok, amiben mások, mégis teljesen olyan emberek, mint én.

Anna

Én már körülbelül másfél éve járok közszolgálati munkára a mozgássérült általános iskolába és gimnáziumba. Megismerkedtem pár mozgássérült diákkal, jóba lettem velük. Aztán azt vettem észre, hogy bármikor jövök el tőlük, mindig úgy mosolygok, mint a tejbe tök. Rájöttem, azért van ez így, mert hihetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy van egy hely, ahol tényleg örülnek nekem. Ahol nem számít, hogy hogyan nézek ki. Csak az számít, hogy tudunk beszélgetni, közösen tanulni, hogy megpróbálok segíteni, és együtt örülök velük a sikereiknek.

Egyszer az egyik lánnyal megszerveztük, hogy hétvégén bemehessek hozzá. Akkor elmentünk együtt sétálni a Ligetbe. Megtapasztaltam, hogy milyen nagyon nehéz Budapesten kerekesszékkel közlekedni. Rengetegszer kellett megállnunk és segítséget kérnünk, mert a járdapadka hatalmas, és képtelen vagyok rajta feltolni egyedül a széket. Nagyon ledöbbentett az is, hogy volt olyan, aki kerek perec nem segített nekünk…

Most pedig részt vettem ezen a pár napon, ami ugyan elég rövid volt, hogy valós változást hozzon. De azt hiszem, azt elérte, hogy mindannyian elgondolkozzunk egy kicsit azon, hogy a burkon kívül élnek fogyatékossággal élő emberek is. S, hogy igenis foglalkoznunk kell azokkal a témákkal is, amik kényesebbek, amiktől tartózkodunk. Meg kell ismerni ilyen embereket is, meg kell tapasztalnunk, milyen is nekik. Másképpen nem tudunk megszabadulni az előítéleteinktől.

Ugyan másfél éve járok mozgássérültek közé, de azelőtt sohasem ültem még kerekesszékben. Most ezt is kipróbáltam. Festettem szájjal, és igenis ismerek olyan srácot, aki csak bizonyos korlátok között tudja mozgatni a kezét. Volt, hogy én írtam helyettük, mert nekik nehezebb. Kipróbáltam, milyen az, ha úgy kell sportolni, hogy az ember nem tud ráállni a lábára.

Szerintem az volt a legjobb az egészben, hogy mindannyian megismerkedtünk (még ha csak egy húsz percre is) ezekkel az emberekkel, akikről előző nap előadásokat hallgattunk. Mert bármilyen érdekes lehet, egy beszélgetés/előadás például az autistákról. De akkor fogunk is bármit tudni róluk, ha valóban megismerünk egy ilyen embert. Ha beszélgetünk vele, ha együtt játszunk, nevetünk. És rájövünk arra, hogy a korlátaik ellenére ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

Bódog

Mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy mérhetetlenül nagy kitartást és türelmet igényel ez az életforma. Lenyűgöző azaz akarat és elhivatottság amellyel ezek az emberek rendelkeznek, hogy ezt az életvitelt folytathassák. És egyben azok az emberek is lenyűgözőek akik ebben segítik a fogyatékkal élőket.

Ugyanakkor a társadalom hibáira is fel kell hívni a figyelmet. Fontos lenne, hogy a társadalomban, az életben és a munkaerőpiacon is legyen helye ezeknek az embereknek. A magyar társadalom legtöbbször nem hajlandó tudomást venni és/vagy elfogadni a fogyatékosokat akik ezért visszahúzódva remeteként élik az életüket. Ezen változtatni kell, ki kell lépnünk a burokból amiben élünk. 

Számomra nagyon jó példa a fogyatékkal élőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetésre a paralimpikonok helyzete. Felháborítónak tartom, hogy egy paralimpikonnak kevesebb pénz jut csak mert hiányzik az egyik lába. Miközben ugyanannyi munkát beletesz a sportba mint egy egészséges ember, vagy még többet és mit kap ezért? Tisza melegítőt Adidas helyett, kevesebb figyelmet, kevesebb támogatást. Az egyenlőség megteremtésére kellene törekedni de ha ez a sportban sincs meg akkor ne várjuk, hogy a társadalomban meg legyen.

Én hiszem, hogy a mi generációnk toleránsabb és elfogadóbb lesz. De az is lehet, hogy sosem lesz a magyarból modern nyugati társadalom. Bár ne így lenne.

Kata Eszmefuttatás

Számomra ez a témahét megváltoztatta a nézőpontomat a fogyatékkal élő emberekről. Egy héttel ez előtt ez a téma, számomra tabu téma volt. Nem beszéltem erről a szüleimmel, hiszen nekem megadatott, hogy az egész családom egészségben él jelenleg, de az, hogy ez a jövőben megváltozhat, az én elmémben lehetetlen, hiszen mindenki a legjobbakat kívánja a családjának (jelen és jövő egyaránt). Ez előtt is tudtam, hogy élnek fogyatékkal élő emberek, akiknek az élete sokkal nehezebb, mint az enyém. Nekem a legnagyobb problémám, ha nem sikerül jól egy dolgozatom, míg van, hogy egy velem egyidős diák nem tanulhat a saját korosztályával szellemi visszamaradottság miatt, vagy esetleg nem tanulhat épp gyerekekkel, mert ő maga valami problémával született, ezáltal elszeparálják tőlünk.

Milliószor belegondoltam már, hogy milyen lehet máshogy élni, esetleg a látásom vagy a hallásom nélkül, de sose tudtam teljesen átérezni milyen is lehet. Ezután se fogom tudni, hiszen az ember addig nem tudja teljesen milyen is lehet az élet fogyatékosan, amíg meg nem tapasztalja. De eddig nem volt lehetőségem (vagy csak én nem akartam igazán, hiszen ehhez elég erősnek kell lenni) beszélni egy olyan személlyel, aki más, mint én/mi. Az, hogy egy hét alatt megtanította nekem a tolókocsis, mindig mosolygó férfi a barátjával, a látássérült nő a Dani nevű vakvezető kutyájával, a féllábú röplabdázó. Emellett tudni azt, hogy mindannyian úgy fekszenek le este aludni, hogy bármit megadnának egy teljesebb életért ráébresztett arra, hogy nekem semmi bajom nincsen ezen a világon, mert az én családom épp és egészséges, ahogyan a barátaim is és emellett én is. Eszméletlen hálás vagyok mindannyiuknak és csodálom őket, hogy így is képesek minden reggel mosollyal kezdeni a napot.

Tibor

A témahét végére kialakult bennem egy kép a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban: Nagyon fontos megteremteni a lehetőségeket, hogy amennyire tudnak maguktól boldogulhassanak, beilleszkedhessenek a társadalomba a fogyatékkal élők. A cél az, hogy aktívan részt vegyenek ők is a társadalomban. De segítséget csak akkor nyújthatunk nekik, ha azt elfogadják, és szerintem az egyik legfontosabb, amellett hogy segítünk azaz, hogy ne tekintsük őket különbnek, kezeljük őket úgy mint bármelyik másik embert. Tapasztalataim szerint ezt ők is így akarják, és ez a kulcs ahhoz, hogy teljes mértékben betudjanak illeszkedni.

Csenge

Ott ültem, és felmerült bennem a kérdés. Melyik fogyatékossággal tudnék leginkább együtt élni…?

Süket..- mondtam magamban. Aztán eszembe jutott, hogy nem hallgathatnék zenét. Pedig az az egyik legjobb dolog. És nem hallanám a nevetést, az ordibálást, vagy a kutyám nyusszogását, amit akkor csinál, ha nagyon boldog. Nem, mondtam magamnak. Néma? Leírni letudnám a dolgokat, de az hosszú és fáradalmas. Elmaradnának a meghitt beszélgetéseim mindenféle hülyeségekről a barátaimmal. Vagy legalábbis átalakulnának. Szeretek beszélni, még akkor is, ha sokaknak nem úgy tűnik. Úgyhogy nem, nem hiszem. Vak? Az a lenne a legfájdalmasabb. Hogy ne lássam az arcokat, az embereket, a színeket. Nem lenne mozi, nem lenne múzeum, nem lenne városban sétálás, gyönyörködés az élet apró semmiségein. Nem, a látásom kell. Mozgássérült. Hogy ne legyen mondjuk lábam. Vagy mindegy, tegyük fel, hogy kerekesszék. A szívem kicsivé zsugorodik, és nagyon dobog. Kiszolgáltatva élni. Futás, ugrálás, lépcsőzés nélkül. Klisé igen, de nem is lehet nagyon mást mondani..A szemekbe nézni, és látni azt a végtelen szánalmat és szomorúságot. És mondom én ezt, a “másik oldalról”. Mert valljuk be, amikor ránézünk egy kerekesszékben ülő emberre. Amellett, hogy azt gondoljuk, szegény, de rossz lehet neki. Azt is gondoljuk. Istenem, köszönöm, hogy nem én. Köszönöm, hogy nem a családom egyik tagja. Borzalom. Ilyenek vagyunk, nincs mit tenni. Minden halál vagy tragédia hírnél ugyanezt gondoljuk. Vagyis én ezt gondolom. Szóval ültem ott a széken, szemembe világított a lámpafény, morzsolgattam az ujjaimat. És éreztem azt először, hogy milyen kurvajó dolgom is van igazából. Lehet itt papolni, meg hálálkodni, de nem hiszem, hogy szükséges. Egyáltalán kinek, minek? Csak le akartam írni azt a belső szennyes kis gondolatmenetemet, amit a fene nagy “szerencsém” felismeréséhez vezetett.( Ha másra nem is, arra rávezetett az az egy nap, hogy az élet így is, úgy is szép, és jó ahogy van.)

Hasonló cikkek:

Ne maradjon le újdonságainkról!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Skip to content